Éljenek a szuperhősök!

Pókembernek egy pókcsípés kellett, hogy szuperhős legyen, Batmannek milliárdos vagyon és a családtagjai elvesztése. Valahogy nekem is megvan az életemben az a fájó pont, amin felemelkedve túl tudtam tenni magam, hogy azzá váljak aki ma vagyok: és bizonyos értelemben szuperhőssé váljak.

Több tényezős ugye a dolog, mert hát látszólag úgy tűnik, az égből jött körülmények áldozata a szuperhős: jókor van jó helyen, vagy éppen rosszkor rossz helyen. Az én meglátásom szerint a körülményeim pontos tükörképei mindannak a változásnak, ami bennem zajlik.

Így jártam én is édesapámmal. Megkaptam a nyakamba egy nehéz kapcsolatot. A kezdeti évek alatt azonban egy nagyon fontos dolgot nem adott nekem ez a kapcsolat: azt, hogy álljak ki magam mellett, és merjek önmagam lenni. Merjem felvállalni a döntéseimet és azok következményeit. Merjek önálló és felelős ember lenni.

Ugyanis árnyékban voltam. Egy rosszindulatú, önző ember árnyékában, aki minden körülmények közepette csak azt nézte, hogy mire tud engem felhasználni. Ha önállóan döntöttem, az neki nem volt jó: az számított, hogy miért nem úgy döntöttem, ahogyan az neki a legkedvezőbb lett volna. És ez, édesapám nem nevelés. Ez a nevelés szöges ellentéte.

És ezt a nehéz úton kellett megtanulnom. A saját káromon, megvonva magamtól egy teljes szülői támogatást. Mindezt amiatt, mert mertem kiállni a saját döntéseim mellett. Mertem vállalni magam, és mertem önálló lenni, aki nincs függőben az atyai véleménytől. A válasz az volt: ne tartsuk a kapcsolatot, mert tiszteletlen voltam. Ennek idén lesz tizenegyedik éve.

Ha mélyen belegondolok, úgy látom, nem ezt vártad, ami lett. Nem azt vártad, hogy erre azt mondom, jó, ne tartsuk a kapcsolatot. Azt vártad volna, hogy szégyenkezve, megaláztatva könyörögni fogok a kegyeidért, hogy fogadj vissza álszeretetednek bűvkörébe. Ezt nem tettem meg. Erre nem voltam hajlandó. Nem. Kérem, tisztelettel, töretlenül tartom magam a kérésedhez. Amennyiben egy kapcsolat nem kölcsönös tiszteletre, elfogadásra, támogatásra és szeretetre épül, annak a szememben nem sok értéke van.

Nem fogok behódolni. Nem fogom minden karácsonyra SMS-ben jókívánságaimat küldeni, ahogy kérted – legyen ilyen kapcsolatunk. Addig nem voltam hajlandó bármilyen érdemi módon kérni, hogy legyen köztünk kapcsolat, amíg be nem ismered: ezt Te rontottad el.

A felelősség, úgy gondolom egy ilyen esetben – amikor a gyermek magára marad és nem számíthat a vér szerinti szülőjére, nem a gyermeké. Tudod, apukám, szép és jó dolog a tisztelet, amit megkövetelnél, de a tiszteletet azt ki kell tudni érdemelni. És nem egy levél kapcsán. Egyszerűen csak azzal, hogy próbáljuk néha a másik ember szempontjait is számításba venni.

Igen, nekem több keresztből is jutott: jutott egy elhagyó apa és jutott egy mentális betegség. Nem akarok takarózni azzal, hogy beteg vagyok, de hát ez a helyzet: az életem végéig gyógyszert kell szednem. És nem, apukám. Ilyen helyzetben nem az a helyes döntés, hogy akkor megpróbáltok a kedves feleségeddel rávenni arra, hogy írjak alá egy nyilatkozatot, amiben lemondok az apai örökségemről, hanem az, hogy támogattok benne, hogy felépüljek.

De most már késő. Már felépültem nélkületek is. Már nincs szükségem a színjátékra, hogy tulajdonképpen az egész történetben csak Te vagy a szenvedő alany, és mindenkinek csak Téged kellene sajnálnia. Ehhez én nem asszisztálok.

Úgyhogy ez a végszó: tíz évig vártam rá, hogy egyszer csak meggondolod magad és hajlandó leszel normális kapcsolatot kialakítani a fiaddal. Tovább nem várok. Részemről lezárult az ügy. És ezt mindenki előtt vállalom. Azért írtam ezt a nyílt levelet, hogy mindenki tudjon róla, és tisztában legyen vele, hogy ez nem rajtam múlt.

Így leszek én a saját életem Pókemberévé. Akinek nem egy pók csípése kellett, hanem egy nehezebb pofoncsapás, amiből önerőből kellett kimásznia.

Éljenek a szuperhősök!