Segíts, Istenem...

Segíts megkeresni most tégedet,
Segíts megtalálni szép lényedet!
Segíts, hogy sötét éjben lássalak,
Segíts, hogy fényes nappal áldjalak!
Segíts ma értékelni jóságod,
Segíts látni tökéletességed!
Segíts benne, hogy elismerjelek,
Segíts benne, hogy felismerjelek!
Segíts érezni hatalmasságod,
Segíts hallani lényed dallamát!

2014. március 30. Hochma napja

A mennyek kulcstartója

Hadd meséljek kicsit a kulcstartómról...
Öt részből áll, mindegyiknek megvan a maga története.

Az első: az ártatlanság bálványa.
Hátulgombolós koromban tíznapos kiránduláson voltunk Katalóniában. Többek közt eljutottam egy szent helyre, a Barcelonához közel elterülő Montserrat hegységbe. Kanyargós utakon vezetett fel az út egy ősi szent helyhez, ahol már a római korban is Venus szentély volt. Itt található egy régi bálvány, egy fekete Madonna szobor, melyet szigorúan csak megtekinteni volt szabad, megérinteni nem. Csakhogy én lázadtam. És amikor sorban álltunk a szobor megtekintéséhez, a kisujjamat óvatosan hozzáérintettem a relikviához. Szerettem volna a "szentséget" megérinteni. Az eset után a kinti bazárban megvettem életem első kulcstartóját, egy acélból készült körfeliratot, mely nemes egyszerűen ennyit mond: Montserrat, és örökké arra emlékeztet, hogy egyszer régen meg akartam érinteni a "szentséget", így helyet akartam adni a szeretetnek az életemben.

A második: az igaz szerelem bálványa.
Egy-két évvel a katalán eset után Olaszországba látogattam, azon belül is Veronába. Akkortájt voltam túl életem legnagyobb szerelmi csalódásán, hullámzó nagy drámai megélések, és fájdalmas kiábrándulás után. Elég az hozzá, hogy abban a házban is jártam, ami a legendák szerint Júlia háza volt. Van rajta egy kis balkon, amelynél annak idején az erkélyjelenet játszódott. A ház belterén pedig egy bronz Júlia-szobor áll. A legenda úgy szól, hogy aki megfogja a Júlia-szobor jobb mellét, arra ráköszön a jószerencse. Persze teljesen el volt kopva... én azért a balt is megtapogattam, biztos ami biztos. És a házban vettem egy fém kulcstartót, amin az erkélyjelenet látható.
Ez a kulcstartó emlékeztet rá, hogy minden szerelem túlélhető, és a kiábrándító "nagy szerelem" azért nem működött, mert önzően közelítettem meg a kérdést. Az igazi szeretetkapcsolatokban pedig az önzésnek nincs helye.

A harmadik: Párizs büszkesége.
Belga Erasmus tanulmányutam alatt, a kinti csapat kijutott Párizsba. Nekem sajnos addigra kiapadtak a forrásaim, így nem engedhettem meg magamnak, hogy velük tartsak. Móni, akivel nagyon jó barátságban voltam - és vagyok azóta is - meglepett egy kulcstartóval, ami az Eiffel-tornyot ábrázolja. Akkortájt volt egy adományozó akció a kinti iskolában, ahol beteg gyerekeknek gyűjtöttek adományokat, és aki adakozott, annak adtak egy kívánságteljesítő Mackót. Én adakoztam valamennyit, és a mackót Móni kapta tőlem. Így engem az Eiffel-torony, őt a Mackó emlékezteti arra, hogy fiú és lány között is létezhet igazi barátság.

A negyedik: szuperséges Szupermen.
Az elmúlt időszakban döbbentem rá, hogy valójában mi is a halhatatlanság titka.
Nagypapám halálakor tudatosult, hogy ő már régóta vágyott a halálra. Bizony...! Aki nem szereti az életét, és reménykedik egy "boldogabb túlvilágban" bevonzza magának az elmúlást. Nem véletlen, hogy nem találják az öregedés génjét az okos tudósok... Az öregedés annak a következménye, ha valaki ilyen-vagy olyan indokból elkezd reménykedni abban, hogy a halála után jobb lesz neki, unja az élete (egója) nehézségeit, és várja a halált. Nyilván, aki gyűlölködésben éli le az életét, az egy fokkal jobban vágyik rá, hiszen nem tette értékessé az életét azzal, hogy megtanult szeretni. Azt kapjuk, amire vágyunk. Ha szeretetre vágyunk, és az élet becsülésére, akkor lehetséges örökké élni - mert van miért. A Superman-jele erre a tényre emlékeztet - hogy rajtam múlik, hogy milyenné teszem a saját életem minőségét. Nyilván, minél értékesebb vagyok mások számára, annál jobban értékelem önmagam is, és a saját életemet. 

Az ötödik: az életfa.
Az ima az, amire a szívünk vágyik. Amire vágyik, azt kérjük Istentől/a sorstól/a felső erőtől. A megkopott litániáknak majdhogynem semmi jelentősége ima-szempontból - mondhat a száj bármit, ha a szöveg nem tükrözi a vágyakat. Szerintem - előbb-utóbb csakis a vágy teljesül. És pontosan az, amire vágyunk. Lehet persze másoknak kérni, és igazából annak van a legnagyobb súlya, ha arra vágyunk, hogy másnak legyen jobb. Amikor a másiknak jót kérünk: ez a szeretet. Amikor a másiknak rosszat kérünk: az a gyűlölet. Önmagunk szempontjából egyetlen imának van a legnagyobb súlya: ha azt kérjük őszintén, vágyakozva, hogy legyünk képtelenek mások gyűlöletére. Az utolsó kulcstartóm - az életfa - erre az imára emlékeztet. Arra, hogy ha úgy érzem, hogy elgyengülök, akkor merjem és akarjam kérni, hogy legyek képtelen a gyűlöletre. Mert a gyűlölet az, ami megmérgezi az életet, és a gyűlölet hűlt helyén forrósodik a szeretet. És én, ez utóbbit szeretném az életembe vonzani.

Így lett teljes a kulcstartóm. Öt történet emlékeztet rá, hogy a Mennyország lehetősége igazából köztünk van, és a megvalósulása csak azon múlik, hogy milyen minőségben éljük az emberi kapcsolatainkat. A rosszul működő, gyűlöletkapcsolatok között a poklok poklát éljük - de ha alárendelődünk másoknak, és a másik embert emeljük a szándékunkkal, akkor a Mennyországot valósítjuk meg. Azt kívánom mindenkinek, aki elolvasta a történeteimet, hogy élje meg a Mennyországot itt a Földön és lehetőleg most, nem pedig a halála után.

Szeretetidény (saját vers)

Ciklámenszín tintával kell

Írnom most a sorokat,

Karácsonyi hangulatban

Keresem a szavakat...

Szeretetet kell most nekünk

Csöpögtetni kifelé;

Adakozni kötelesség,

Meg kell adnunk hitelét.

Ki kell magunkból csikarni

Minél jobbat, remeket -

Ünnepünkön muszáj lesz hogy

Szülessen a szeretet.

Muszáj viszont azzal együtt

Üzenetem küldeni,

Hogy muszájból lehetetlen

Szívünk tüzét fűteni.

Szűnjön meg így decemberben

Mindenféle fegyelem -

Lelkünk sóvár angyalának

Adjon szárnyat kegyelem!

Szabadon szárnyaljon hát

Kapcsolatunk virága -

Nyerjen végül bocsánatot

Mindegyikünk hibája!

Zárjuk most az esztendőnket

Hálával és Reménnyel,

Számot vessünk vágyainkkal:

Hiúval és szerénnyel.

Arra, hogy mit legjobb kérni,

Létezik egy felelet:

Lelkünk kopott szemüvegét

Fényesítse szeretet!

Pontosítom kérésemet,

Úgy érzem, hogy muszáj most -

Megéltem pár karácsonyt már:

Éberet és mélyálmost.

Legyen inkább szép karácsony

Mindegyik nap az évben -

Szezonális szeretetből

Elég volt, köszi szépen!

Születésnapomra (saját vers)

Harminckét éves lettem én,

Nem kell nekem sütemény;

apadj,

hasam!

Költök egyet hirtelen,

És lerovom tiszteletem

de szép,

e kép.

Harminckét évem elszelelt

De egytől egyig megfelelt -

mottóm

mondom:

"Jó nekem, ami vagyok,

Lehettem, mi akarok -

szabad

alak."

Az Istenem, tudom, szeret

A nagysága megihletett -

helyes

kegyes.

Meghálálni úgy tudom

Ha szüntelen kimutatom

e gyerek

szeret:

Adok, amit adhatok,

De nem bánom ha kaphatok -

ki lát

hibát?

Mit is súgjak neked én?

Szeress, szeretve legyél! -

kemény

remény.

Köszi nektek emberek

A színesen telt éveket!

Lazán,

Hazám!

Végül azt mondom sután

maradnék inkább csupán

szerény

legény.

Publikus titok (saját vers)

Egyszerre lenni óriás és parány,
Egyszerre felszínes és legmélyebb talány,
Serény Aranyhangya egy félszeg ember-bolyban,
Fent és lent táncol a folytonos mostban.
Ezüst holdkulcsaim nyitják a dobbanást,
Valós délibáb ez, mint éles ködpalást,
Logikus érzelem, feltört titkosírás,
Kreol szintézis, puha teherbírás.

Egyensúlyban fürdik a tudatos lélek,
A végtelen dallamát dúdolva élek,
Holtamból éledve szerteszét szemlélek,
Szíveink hídjából haladást remélek,
Félkomoly játékát a kollektív tudatnak,
Szemtelen kedvességét minden pillanatnak,
Fodrozódó tükör vagyok, óceán mi szilárd,
Egyszerre sejt, atom, és csillagmilliárd.

 Public Secret

Being giant and as well as minuscule,
At the same time superficial and deepest riddle,
Hard-working golden ant in a shy human hill,
Up and down dances on the permanent will.
My silver moonkeys open the beat,
Real mirage it is, like sharp mantling mist,
Logical emotion, cracked mistery,
Creole synthesis, soft carrying capacity.

The aware soul bathes in balance,
Whistling melodies of infinite chance,
Rising from death I contemplate around skies,
Hoping for progress from bridges of hearts,
From half-serious game of collective consciousness,
From insolent niceness of each and every moments.
Foamy mirror I am, huge solid ocean:
Cell, nucleus, and a billion stars in motion.

Kegyelem (saját vers)

Kegyelem a fényeseknek,

Kockázatra kényeseknek,

Kegyelem a gyilkosoknak,

Gyermektaposó kosoknak,

Kegyelem a nyomorultnak,

Minden csapdába szorultnak,

Kegyelem a szomorúnak,

Aki társa a borúnak,

Kegyelem az itt élőknek,

Társait elítélőnek,

Kegyelem az elmenőknek,

Otthontalan keresőknek,

Kegyelem a maradóknak,

Aszályvölgyi aratóknak.

Metamorfózis (saját vers)

Napsugár voltam, szemüveget húztatok.

Holdsugár voltam, megugattatok.

Tábortűz voltam, szemeteket dobáltatok belém.

Izzó parázs voltam, megtapostatok.

Fáklyaláng voltam, leszúrtatok.

Gyertyaláng voltam, szétkentétek viaszomat.

Gyufaláng voltam, gyújtogattatok.

Megszűntem lángnak lenni, letagadtatok.

Öngyújtóláng lettem, csillapítottátok a lelki terheitek velem.

Zseblámpa lettem, játszottatok velem.

Asztali lámpa lettem, olvastatok a segítségemmel.

Lávalámpa lettem, mutogattatok.

Színes neonfény lettem, képetekre formáltatok.

Tévé fénye lettem, kikapcsoltalak benneteket.

Mozifilm fénye lettem, lenyűgöztelek benneteket.

Belső fénnyé változom.

Leszek tiszta hit prédikátora. Hisztek majd?

Leszek az érzelmek küldötte. Éreztek majd?

Leszek a tapasztalat ereje. Megértetek majd?

Leszek a társaság vezetője. Követtek majd?

Leszek a bizalom pártfogója. Naivnak láttok majd?

Leszek a reménysugár gyújtogatója. Eszméltek majd?

Leszek a türelem szikrája. Életben tartotok majd?

Alkotói válság (saját vers)

Senki szíve dobban kasomban,

Nyugtalan alkotásvágy kapar,

Tartalom nélkül üres azonban,

Testet ölteni, formát akar,

Az üzenet nélküli magány.

Írna a kéz, beszélne száj,

A lényeg még mindig talány,

Kies képernyőt bámulni fáj.

Hiszem, hallgatnád ahogy

Kántálok oldozó sorokat,

Küldeném már valahogy,

Lelkem szüntelen hasogat,

Születne már a Fény.

Értelmet, humort, szépet

Adással öntene el a kéj,

Ha hinném az alkotó hitet,

Hogy valaki mégis vagyok

Túl a keserű senkiségen,

Bennem rejtett láng ragyog.

Szeplős múzsa a lelkiségben,

Kacsintja: egyszer szülsz majd,

Anyja leszel és teremtő apja,

Csak lomhán várat még a sarj,

Egy ihletet adó, szép nyári napra.

Értékválság (saját vers)

Elveszetten megtalált tudatos álmodás,

Pimaszul illendő tudományos varázs;

Kétséget teremtő ősi kabbala,

Profán papok sosem szavalt dala.

Vágydús buddhizmus, szeplős szűzmária,

Pont a kérdés végén, halkan dúdolt ária.

Hétmilliárd pont gyűjtőhalmaza,

Bárhol otthon levő, hontalan haza.

Értékes ballaszt, filléres drágakő,

Utolsó hősök, jéghideg kályhahő,

Pajzán apácácskák szemérmes ötlete,

Hitetlen sejkek véres imaszőnyege.

Szégyenlősen vetkőző, félénk táncosok,

Hangtalan vihar, mi fejünkben háborog.

Bolyhos bilincsünkön mosolygó szolgaság,

Zavaros prizmaként kifordított világ.

Bölcsek köve (saját vers)

Ólomszívből aranyélet;

Kalapálom szerencsémet

Teremtőnek jó fényében

Szabadon az öröklétben.

Kutya marta bolond ember,

Kezdetén és végzetében:

Tarot pakli vak alfája

-mindentudó ómegája.

Tenyeremben vad sors vonal:

Lehetetlen küldetésben

Tekerőzve-kanyarogva

Létmezsgyémbe belevésve

Fellélegzik megnyugodva

Vágyott Nirvánába érve

Lehull ő az ősi porba

Ezüst szárnyakat remélve.

Ólomszívből aranyélet;

Megtaláltam szerencsémet.

Teremtőmnek friss egében

Szabadon, mit nem reméltem.

Potens lélek zenéjével

Rezonálok már a fénnyel;

Kivetülve nagyvilágba:

Kígyó harap a farkába.

Éjszakai ima (saját vers)

Bús éjszaka indigó ködének

Árnyékán pislákol lelkem nyugodtan,

Nem hódol be a féktelen sötétnek,

Titkon lobban, lángja láthatatlan.

Így suttog halkan fohászt,

Minden szó áhított falat:

˝Az ében lepel lépjen tovább,

Adjon az Úr égi nyarat!˝

A fényár erdejében majd fülembe

Susogó levélkék dalolják a nevem,

Addig kitart csendes türelmem,

Mert örömmel vagyok jelentéktelen.

Az élet fája (saját vers)

Tanul a szívem legbelül

Szörfözni sors hullámain.

Kétarcú édenkertben ül,

Mosolyog forgandó álmain.

Erős pálmaként pillant

Élesedő tükrére a taván,

És az zord igazság villan

Fel nyílt beismerő szaván:

Mikor itt a nyáridény,

Azt hazudja magának bután

Hogy a határtalan fény

Táplálja mindig őt csupán.

De a tél hűs évszakában

Viszont látja már a tényt -

Hogy a sötét éjszakának

Terhe vonzza majd a fényt.

Egységre szomjasan (saját vers)

Tépázott világunk sajduló sebei,

Gyáva pénzbehajtók éhes vérebei,

Száműzött értelmünk légüres hiánya,

Vicces szenvedésünk szánalmas bája.

Felejtett erkölcsök merev kínarcai,

Buborék ügyeknek szélmalomharcai.

Foghíjas családok, szenilis nemzedék,

Elárvult gyermeknek hiányzó menedék.

Szertenézek, s látom már élesen,

Én vagyok a tömeg, és bután szétesem.

Mert látok bár, mégis vak vagyok,

Konokul kitartok, mohón mindent akarok.

Összevonz engem a dezintegráció,

Kóros entrópia, mafla egy ráció!

Kérdezném sután: a szeretet hol lapul?

Közösségeinknek mit veszünk alapul?

Elemi erőből kívánok szerencsét,

Zord vasszíveinknek olvasztó kemencét.

Táruljon fel nekünk az egység varázsa,

Közös levesünknek forraló parázsa.

Legyen itt köztünk egy mágneses erő,

Panaszos szintünkről messze felemelő,

Dobbanjon együtt egy közös szervezet,

Népeink nemzete fogjon egymással kezet.

Ember embernek ne legyen farkasa,

Legyen az nagyváros, falu vagy tanya,

Kis család, ember, szerv vagy sejt, atom,

Vésse mélyen eszébe utolsó mondatom:

Szerezni, kapni, elvenni csupán,

Azok akarnak, kik nem tudják bután,

Hogy másokért élni az egyetlen öröm,

És együtt célba érni lesz majd boldogság a köbön.

Hála jeléül (saját vers)

Légüres könyörgéssel valaha,

Éheztem rád a vaksötétben,

Felfaltalak volna én, mintha

Egy koldus szívén kövével

Kis karéj kenyérért epedve

Követelné a megtört szánalmat.

Próbáltalak tartani szeretve

A szívemben mint egy vállalat

Ki hasznot remélve nyújtja

Kezével amit aztán kamatozva

Szippant vissza, durva

Önzése vacsoráját falatozva.

De világtalanságom fényeddel

Cserélted csendes alakod

Arcára, kitől így végtelen

Teret nyert bennem valahol

A mellkasomban egy biztos érzet,

Hogy kapni magamért már nem akarok

Legyen napi kosztom egyedül Teérted.

Lelkemmel így már benned maradok

Gyanús árny helyett kristályos Prizma,

Tiszta fényedet javadra kérve

Őszinte jóságod tükrözve vissza

Bizalmam pólusával hűen Benned égve.

Köszönet tőlem ezért Neked,

Te Teremtés Hatalmas Ura!

Szavam őszintén Téged szeret,

Gondosságod felém már puha

Párnaként hajtja élénk álomra

Porszemnyi vágy-halmazom

Dobbanásait. Könnyedén másokra

Nézve, mint hős amazon

Látlak táncolni az idegen arcokon

Tudván ott égsz minden sejtben,

Sőt áthatsz megannyi atomot...

Társadként már boldogan vagyok Ember!