Merengek a hálán, ma este
keresem a csend színét.
A pillanat nyugalma lángokat
lobbant kiegyensúlyozott szívem
ritmikus dobbanásain.
Listázom az áldásokat:
egészség, nyugalom, béke,
szeretet és a maradék almás pite.
2016. december 12., hétfő
2016. december 7., szerda
Új év, új perspektíva
Kiutaztam Finnországba: láttam Helsinkit, Stockholmot és Tallinnt. Így 20-ra nőtt azon országok listája, ahol már töltöttem némi időt. Kiléptem a munkahelyemről, bízván abban, hogy Finnországban találok majd egy állást a röpke két hétben amit ott tudok tölteni. A számításaim és a valóság azonban találkozott, és úgy esett, hogy hazajöttem Finnországból.
2016. október 13., csütörtök
Miért akarjunk jót másoknak?
Számomra ez elég
nyilvánvaló kérdés, de lehetséges, hogy mások számára nem
egyértelmű a válasz, így gondolom, érdemes kifejtenem a
véleményemet ezzel kapcsolatban.
2016. augusztus 22., hétfő
Az erőfeszítés szükségességéről
Nem egyezett a véleményünk Kyarával a spirituális
erőfeszítés szükségességével kapcsolatban. Véleményformálása
az alábbi linken olvasható.
2016. augusztus 20., szombat
A spirituális fejlődés segítő tényezői
Gabival történt utolsó
beszélgetésünk során abban maradtunk, hogy írok egy bejegyzést
róla, hogy mi az, ami segítségére lehet valakinek, aki
spirituálisabb életet szeretne élni.
Nem mondom ezekről, hogy
általános igazságok, inkább csak azt látom, hogy visszatekintve
ezek voltak azok, amik engem segítettek.
Az első ilyen tényező,
amiről szeretnék írni, az a komfortzóna elhagyása.
Ez annyit jelent, hogy
folyamatosan feszegetjük, tágítjuk a saját határainkat. A
túlzottan elkényelmesedett állapotok évekig tarthatnak bennünket
megrekedve egy szinten, a fejlődést az hozza számunkra, hogy ha
megtesszük azt, ami kezdetben akár ijesztő vagy megterhelő lehet
nekünk.
Ezzel szorosan
összefonódik a pozitív szokások kialakítása is. Hozzáteszem, a
fejlődés úgy a leggyorsabb, ha valódi erőfeszítést teszünk.
Ha azt várjuk, hogy erőfeszítés nélkül, a dolgok maguktól
megoldódjanak, az nagyon lassú eredményt hoz. Hogy mik a
módszerek? Megerősítések, meditáció, ima… ezek voltak
számomra a leghatékonyabbak. Ezek az érzelmi és tudati minőségre
hatnak, emelik a „rezgésszintünket”, ha úgy tetszik.
Beállítanak egy olyan pályára, amitől kiegyensúlyozottabb,
harmonikusabb életünk lehet.
A komfortzóna elhagyása
mentális szinten is célravezető. Mit értek ez alatt? Radikálisan
nyitott szemléletet. A szűklátókörűség komoly akadály az
utunkon, azt tehetjük, hogy egyre több és több gondolatra,
módszerre vagyunk nyitottak, és megtanulunk a „dobozon” kívül
gondolkozni. Ez idővel azt is jelenti, hogy ítélkezéseinket
levetkőzzük, és egy elfogadó, kegyelmes álláspontba helyezzük
magunkat. Ez minden szempontból előnyös, és szerintem
kulcstényező a spirituális életmódban.
Fontos, hogy jónak lássuk a saját életünket. Ahogyan haladunk előre az
életben, megtanuljuk, hogy a tapasztalat előjelétől eltekintve
minden élmény a maga módján hozzáad ahhoz, hogy kik vagyunk. A
negatív megélésekből éppúgy építkezünk, mint a pozitív
élmenyekből, és életünk úgy teljes, hogy mindkettőt elfogadjuk
és visszatekintve egyaránt pozitívként éljük meg. A
későbbiekben még hálát is érezhetünk, ez megint csak nagyot
dob a saját állapotunkon.
A pozitív, optimista
gondolkodás is célravezető, viszont az nem jó, ha becsapjuk
magunkat.
Valójában az igazán
hasznos az volna, ha megtanulnánk nem függeni a saját elménktől
és az értelem fölé emelkednénk a tiszta spontán tudatosságba.
Tudom, hogy ezt nem várhatom el senkitől, mert komoly erőfeszítést
igényel megvalósítani. Viszont talán segít, ha erről az
állapotról beszélek, mert ez megvalósítható, elérhető és
pozitív minőségi következményeket jelent az úton járó
életében. Érdemes, mint célt kitűzni és dolgozni érte –
alapvetően a vágyaink következménye minden változás, szóval ne
is nagyon érdekeljenek egyelőre a hogyanok, mert azok egyenes
következményei a saját vágyainknak és megjönnek a válaszok, ha
a vágy megszületik benned.
Fontos megtanulnunk, hogy
hogyan ne torzítsuk el a valóságot. Valójában minden gondolati
szerkezet, vagy modell, ami értelmezi, leképezi a valóságot,
szükségszerűen torzítja is. Sajnos az emberi agy alaphelyzetben
arra van ráállva, hogy kijelenti, minden amit értelmez, úgy
helyénvaló, ahogyan ő értelmezi. De ez nem minden esetben van
így. Ez összefügg a nyitott gondolkozással. Valamilyen módon
objektivitásra kellene törekedni. Amellett, hogy bízunk saját
intuíciónkban, és önmagunkban, meg lehet hagyni annak
lehetőségét, hogy úgy értékeljük, hogy nem minden helyzetben
rendelkezünk elég információval arról, hogy messzemenő
következtetéseket tudjunk levonni.
Végül is, az ember
olyan, mint valamiféle karmikus mágnes, bevonzza azokat az
életkörülményeket, amelyeket ő maga képvisel. Minden
spirituális fejlődés egyfajta karmahackelés, mivel a saját
„mágnesünket” finomhangoljuk vele, így egy idő után
kiteljesedik, kiszínesedik az életünk, túllépünk saját
határainkon az emberen túli térbe, és pozitív erővé válunk
mások számára.
2016. június 11., szombat
Egy ébredezős péntek délután
Nemrég értem haza az "Önvalóra Ébredés" Facebook-csoport első találkozójáról, amit Budapesten tartottunk. Még a történtek hatása vagyok, rögtön billentyűzetet ragadtam, mihelyt hazaértem.
Felemelő érzés olyan emberekkel tölteni egy délutánt/estét, akik maguk is spirituális keresők (vagy akár találók), akik között nem lógok ki a sorból sajátos érdeklődési területemmel.
Az advaita védántával néhány éve találkoztam, amikor a Vedika Global kaliforniai védanta közösség kilenc részes bemutatóját meghallgattam. Ekkor feltűnt, hogy a rendszer, amit tanítanak, kicsit más fogalmakkal leírva ugyan, de a kabbalában is ismertetett világnézet. Már akkor gondoltam rá, hogy milyen jó is volna, ha ismernék magyar védánta-közösséget. És lőn.
A szimpátiámat annak idején azzal fejeztem ki, hogy lefordítottam az akkor még hiányzó "Védánta"szócikket a magyar Wikipédiára (angolból), ez egyébként egész hosszú anyag, magába foglalja az advaita és dvaita iskolák leírását is. Az advaita azt jelenti, hogy nem duális. Nem duális, mivel nincs külön Teremtő és Teremtmény, nincs jó és rossz - tulajdonképpen minden egyféle forrásból fakad, azaz végső soron jó. (Már ha a jóságnak van értelme a rossz ellenpólus nélkül.) Végül is minden az, ami. (A kabbala ezt elintézi annyival, hogy "Nincs más Rajta kívül" és hogy "Az Isten jó, és jót cselekszik".)
Hamar elment ez a délután/este - de nagyon örülök az új találkozásoknak, a közös témának, és végső soron annak, hogy mindenki egy picit megnyílt, és adta magát hozzá, hogy jól sikerüljön a program. Remélem, hogy időszakosan azért fogunk még találkozni, tartjuk a kapcsolatot, és aktívak maradunk a facebook-csoportban is. Öröm volt Veletek, nem tudom elégszer megköszönni... Köszönöm hát ismét.
Felemelő érzés olyan emberekkel tölteni egy délutánt/estét, akik maguk is spirituális keresők (vagy akár találók), akik között nem lógok ki a sorból sajátos érdeklődési területemmel.
Az advaita védántával néhány éve találkoztam, amikor a Vedika Global kaliforniai védanta közösség kilenc részes bemutatóját meghallgattam. Ekkor feltűnt, hogy a rendszer, amit tanítanak, kicsit más fogalmakkal leírva ugyan, de a kabbalában is ismertetett világnézet. Már akkor gondoltam rá, hogy milyen jó is volna, ha ismernék magyar védánta-közösséget. És lőn.
A szimpátiámat annak idején azzal fejeztem ki, hogy lefordítottam az akkor még hiányzó "Védánta"szócikket a magyar Wikipédiára (angolból), ez egyébként egész hosszú anyag, magába foglalja az advaita és dvaita iskolák leírását is. Az advaita azt jelenti, hogy nem duális. Nem duális, mivel nincs külön Teremtő és Teremtmény, nincs jó és rossz - tulajdonképpen minden egyféle forrásból fakad, azaz végső soron jó. (Már ha a jóságnak van értelme a rossz ellenpólus nélkül.) Végül is minden az, ami. (A kabbala ezt elintézi annyival, hogy "Nincs más Rajta kívül" és hogy "Az Isten jó, és jót cselekszik".)
Hamar elment ez a délután/este - de nagyon örülök az új találkozásoknak, a közös témának, és végső soron annak, hogy mindenki egy picit megnyílt, és adta magát hozzá, hogy jól sikerüljön a program. Remélem, hogy időszakosan azért fogunk még találkozni, tartjuk a kapcsolatot, és aktívak maradunk a facebook-csoportban is. Öröm volt Veletek, nem tudom elégszer megköszönni... Köszönöm hát ismét.
2016. június 9., csütörtök
A szombati teázásról
Múlt szombaton a régi Astus-féle zen találkozók emlékére, buddhista útkeresőkkel és egy buddhista mesterrel vettem részt egy teaszertartáson.
Meglepő módon, nagyon nem hangzott el tanítás, vagy példabeszéd, csak a tea mellett beszélgettünk - a téma azért buddhista volt - ilyen és olyan mester történetei, hogy ők milyen módszert választottak az ige hirdetésére, hol tanultak, hová utaztak, és hasonlók.
Aztán a teázás végeztével kicsit kötetlenebb témákat feszegettünk: a spiritualitást általában. Kicsit beszéltem a kabbaláról, kicsit hallottam a buddhizmusról, a gondolatok találkoztak, kicserélődtek és levontuk a következtetést: a különbségek kisebbek, mint gondoltuk.
Bár én azért a módszerben jelentős különbségeket látok: a kabbala a közös tanuláson és a csoporton, a könyveken és a Ravon keresztül igyekszik korrigálni a tanulót, míg a buddhizmus a meditációtól és elvonulásoktól várja, hogy teret enged a mindent magába foglaló kozmikus tudatnak, a megvilágosodott elmének. Míg a kabbalában a hangsúly a vágyakon van, a buddhizmus a tudat (elme) minőségéről szól inkább. Legalábbis, amennyire teljesen leegyszerűsítve ki lehet ezt mondani.
Valójában többről szól: mindkettő módszer egyfajta spirituális állapot elérésére. Kicsit olyan viszont, hogy míg a kabbalával elérem az 1-et, addig a buddhizmussal a 0-át, viszont a digitális valóságunkban minden leírható binárisan... és tulajdonképpen az 1 és 0 között lényegi különbség nincs is. A címke más. A tudat és az érzelem viszont igen hasonló.
Annyiféle spiritualitás létezik, ahány ember van a földön: és minden ember egy kis világ, amely vagy a pokolban él, vagy a mennyekben. Vagy akár nirvánában. Ez így is van rendjén. Jó volt új emberekkel találkozni, és élveztem a teát és az aszalt jákagyümölcsöt. No meg a jó társaságot, és a teázás utáni közös mozizást is.
Áldás az ilyen találkozó. Áldás írni is róla. Köszönöm.
Meglepő módon, nagyon nem hangzott el tanítás, vagy példabeszéd, csak a tea mellett beszélgettünk - a téma azért buddhista volt - ilyen és olyan mester történetei, hogy ők milyen módszert választottak az ige hirdetésére, hol tanultak, hová utaztak, és hasonlók.
Aztán a teázás végeztével kicsit kötetlenebb témákat feszegettünk: a spiritualitást általában. Kicsit beszéltem a kabbaláról, kicsit hallottam a buddhizmusról, a gondolatok találkoztak, kicserélődtek és levontuk a következtetést: a különbségek kisebbek, mint gondoltuk.
Bár én azért a módszerben jelentős különbségeket látok: a kabbala a közös tanuláson és a csoporton, a könyveken és a Ravon keresztül igyekszik korrigálni a tanulót, míg a buddhizmus a meditációtól és elvonulásoktól várja, hogy teret enged a mindent magába foglaló kozmikus tudatnak, a megvilágosodott elmének. Míg a kabbalában a hangsúly a vágyakon van, a buddhizmus a tudat (elme) minőségéről szól inkább. Legalábbis, amennyire teljesen leegyszerűsítve ki lehet ezt mondani.
Valójában többről szól: mindkettő módszer egyfajta spirituális állapot elérésére. Kicsit olyan viszont, hogy míg a kabbalával elérem az 1-et, addig a buddhizmussal a 0-át, viszont a digitális valóságunkban minden leírható binárisan... és tulajdonképpen az 1 és 0 között lényegi különbség nincs is. A címke más. A tudat és az érzelem viszont igen hasonló.
Annyiféle spiritualitás létezik, ahány ember van a földön: és minden ember egy kis világ, amely vagy a pokolban él, vagy a mennyekben. Vagy akár nirvánában. Ez így is van rendjén. Jó volt új emberekkel találkozni, és élveztem a teát és az aszalt jákagyümölcsöt. No meg a jó társaságot, és a teázás utáni közös mozizást is.
Áldás az ilyen találkozó. Áldás írni is róla. Köszönöm.
Gondolatok a spiritualitásról
Régóta igyekszem nyitott
szemmel járni, figyelni az emberekre és figyelni önmagamra. A
legtöbb, amit tehetek, hogy nem zárkózom be egyetlen sémába, és
követem azt mint valami dogmát, hanem a világomban teret adok
mindennek, ami szándékozik megjelenni benne.
Szeretném, ha az
emberek spirituálisan kiteljesednének, de nem azért, mert annyira
meg akarnám őket változtatni, hanem azért mert tudom, hogy akkor
jobban éreznék magukat a bőrükben.
De igazából az emberekkel
minden rendben van: sokfélék, hibáznak (ahogyan én is) és
levonják a tanulságot, majd továbblépnek. Fejlődnek. Meghaladják
önmagukat. Aztán mindenkinek az üteme más, nem érdemes pálcát
törni amiatt, hogy valaki apránként halad.
Mi is a spirituális
kiteljesedés? Egyfajta adományozó szándék, amivel mindenki
javára szeretnénk válni, egységtudat, egységérzés minden
létező és érző lénnyel. Kívánságok, mellyel mások javát
szeretnénk szolgálni, és olyan tettek, amivel tényleg segítünk.
Mondjuk ez az egyik oldal – sokszor a segítő szándék lepattan a
másik emberről mint egy kósza pingpong labda. De hát mit lehet
mit tenni, mindenkit csak olyan mértékig lehet segíteni, amilyen
mértékig hajlandó fogadni azt és tenni valamit a saját
érdekében.
Mire a nagy küldetéstudat,
a jóság missziója? Ha csak arra, hogy az egóm hízzon tőle, hogy
bezzeg én milyen jó ember is vagyok – akkor pont visszafelé sül
el a dolog. Persze, most is, ahogyan ezt a bejegyzést írom,
próbálok okosakat mondani, próbálom meghaladni a semmitmondás
szintjét. Talán egy időn túl a szavak is ellenem fordulnak, nem
azt a hatást érik el, amit szeretnék velük.
Mondanám neked is, hogy
változz, haladd meg magad, legyél spirituális... de valójában ez
az én célom – másoknak lehet hogy egész más céljai vannak.
Hát akkor azt tanácsolom, érd el a céljaid, majd értékeld,
érdemes volt-e azokért küzdeni. És ne szaladjon el a tekinteted
felületesen felette, tekints a dolog mélyére és fedezd fel, miért
kívántad azt, amit kívántál.
Mert a kívánságoknak
hatalma van, nem tudunk tőlük szabadulni. Csak az az ember szabad,
aki meghaladja a saját vágyait. De van ilyen? Lehetséges
meghaladni a vágyakat? Most nem arról beszélek, hogy valaki
elfojtja őket és nem éli ki azokat. Hanem inkább arról, hogy a
vágyakat annak tekintjük amik: vágyaknak, és hagyjuk őket békén,
majd intuitív módon kiválasztjuk azokat, amelyek legjobban
szolgálnak minket, és azokat beteljesítjük.
A legtöbben, azonban nem
tudatosak a vágyaikban, vakon követik őket, és csapdahelyzetben
vannak, mert nem tudnak önmaguknak nemet mondani. Kívánom neked
is, hogy tegyél azért, hogy a vágyad ne ellenséged legyen, hanem
segítő szolgád, hogy a szemléleted nyitott legyen és befogadó,
és hogy lásd meg, hogy Te vagy az utolsó fűszál is ezen a
világon.
2016. március 26., szombat
Amikor a nyúl tojást tojik
Kértétek, hogy írjak a
húsvétról is. Fontos időszak ez: elkezdődik a tavasz, csivitelnek
a madarak, a nyulak egymásra másznak, mi pedig főtt sonkát eszünk
tojással.
A húsvét az élet ünnepe.
Bármennyire is meghalt az a Krisztus, azért csak feltámadt,
szimbolizálva ezzel a holtából éledő természetet: a rügyező
fákat, a kibúvó virágokat, és a többi kellemes vonását a
tavaszi időszaknak.
Én leginkább a tavaszi
illatokat szeretem... van néhány fa, amelynek ugyan a nevét nem
tudom, de az illata nagyon megfog. Hazafelé hatalmas aranyeső
bokrok felé jöttem tegnap, gondoltam rá, hogy letörök néhány
ágat, és hazaviszem, de végül is úgy döntöttem, jó helyen van
az ott, ahol van.
Jön a tavaszi záporok
időszaka is, amit már nagyon várok. Minden évben kötelezően
egyszer meg kell áznom, csak hogy érezzem, hogy élek. Ha már ázás, locsolkodni már nem
szoktam, régen is csak tiszta vizet öntöttem a kölnisüvegből,
hogy kíméletes legyek. Valahogy minden nőismerősöm szóvá
tette, hogy nem bírja a szagokat húsvéthétfő estére már.
Gyerekkoromban lelkes
Kinder-tojás gyűjtő voltam sokáig - több széria volt, amiből
egy sem hiányzott már – aztán hirtelen egyik pillanatról a
másikra kinőttem és nem érdekelt többé. Annak idején Fauszt
Mártonnal még a diákújságunknak csináltam interjút (ő volt az
a magyar, akinek az összes figura megvolt), és a gyűjteményemet
is felvásárolta.
Azon gondolkozom, hogy mi,
emberek is feléledünk-e tavasszal, mint a természet többi része.
A szaporodásunkra például nem jellemző, hogy korlátozva lenne
egy időszakra, de azért mintha a napsütés meghozná a jókedvet,
ami télen takaréklángon pislákol. Mindenesetre én kinyílok
minden tavasszal, és rájövök hogy fiatal vagyok belül
(ellentétben azzal, hogy 19 évesen például marhára öregnek
éreztem magam). Írjátok le nekem, Rátok milyen hatással van a
tavasz!
Végül is ezt kívánom
mindenkinek: a napsütés kapcsán jelenjen meg életünkben a fény
az öröm és az egymás felé viselt gondoskodás formájában. Ha
már csak egy kicsit is teljesül a kívánságom, akkor boldog
tavaszom lesz.
2016. március 21., hétfő
A kreativitás ceruzája
Mai harmadik, befejező
témám a ceruza. A ceruza kapcsán a kreativitás jut eszembe, ami
eléggé kézenfekvő szókapcsolat. A végtelen lehetőségek
szimbóluma a ceruza: bármit lehet vele írni, vagy rajzolni.
Sokáig a rajz sokkal
meghatározóbb volt számomra, mint az írás. Le tudtam magam
kötni, és elvoltam egyedül a mesefigurákkal, amit firkáltam.
Volt, hogy mindenkit hegyes füllel rajzoltam le, akár egy tündért
– és rajzpályázatokra is dolgoztam néha. Valahogy azonban rá
kellett jönnöm, hogy a képek csak nagyon szűk tartományban
engedik kifejezni a belső érzéseimet – a szöveg számomra több
teret ad, többet megmutat mindabból, ami bennem rejlik.
Kérdezhetnénk: meg kell-e
mutatni mindazt, ami bennem rejlik? Egy ideje úgy vagyok ezzel, hogy
a megosztást hasznosnak tartom. Bár úgy tűnik, hogy az
olvasóközönségnek írok, valójában az írásnak terápiás
szerepet tulajdonítok, és sokkal inkább segít engem, hogy kiírom
magamból a dolgokat, mintsem hogy azzal bármit is el akarnék érni
az olvasóban. Persze jó, ha hatok – ha a gondolatok új
gondolatokat szülnek, a szemléletünk szélesedik, ahogyan egyre
több dolgot mélyebben ismerünk meg – de valójában ez mind
másodlagos.
A rendszeres írás feltárja
azokat a bugyrokat bennünk, amelyekről adott esetben szót sem
ejtenénk, és valódi tükröt tarthatunk arcunk elé vele. (Nem
mintha az egész világ nem egy hatalmas tükrözése volna a bennünk
zajló folyamatoknak.) Éppen ezért csak ajánlani tudom, hogy (ha
nem is feltétlenül publikusan) de írjuk ki magunkból mindazt, ami
kikívánkozik.
Ti vezettek naplót?
Leírjátok a gondolataitokat? Kreatív embernek tartjátok
magatokat? Mitől kreatív valaki? Írjatok kommenteket,
legyetek oly szívesek!
Egyik kopó, másik eb
A mai második témám a
kopó. Ennek kapcsán a kutyákhoz fűződő viszonyomról írnék
röviden.
Életem első kutya-élménye
megrázó volt. Egy fogvicsorgó korcs kutya (aki Csuli névre
hallgatott) majdnem megharapott hatéves koromban. Nagypapámék
kutyája volt ő, aki meglehetősen félrenevelődött, és
ellenséges volt mindenkivel, aki csak a közelébe merészkedett.
Életét láncra verve élte le, és számomra mintája annak, hogy
hogyan ne bánjunk egy kutyával.
Picur apró kutyus volt,
vörös kendő volt a nyaka köré fogva, és rendkívül okos jószág
volt. Róla is csak homályos emlékeim vannak, de már kellemes
benyomások fűződnek hozzá. Mindenki nagyon megsiratta, amikor
elpusztult. (Egy betolakodó ütötte agyon a mamámék kertjében,
szegénynek esélye sem volt.)
Betyár viszont, úgy
éreztem, az én kutyám volt – bár a nagyszüleim kertjében élte
az életét. Fiatalabb korában rengeteget játszottunk. Ő volt az
az eb, aki képes volt leutánozni a macskákat abban, hogy ők
hogyan másznak át a kerítésen. Öregkorában már kevésbé volt
izgága, mint fiatalon, de volt olyan rendes, hogy megvárta, míg
utoljára még látjuk egymást. Bár beteg volt nagyon, kitartóan
várta, hogy megérkezzünk Somogyba nagymamámékhoz, és úgy akart
elpusztulni, hogy mellette vagyok.
Rövid helyzetjelentés:
édesanyám valami arcüreggyulladásfélével van itthon a héten,
így én mentem el az iskolába az ebédünkért. Ez azért vág
témába, mert hazafelé (is) busszal jöttem, és a buszmegálló
mögötti kertben él egy németjuhász-féle keverékeb, aki mindig
játszani akar velem, akárhányszor találkozunk. Ma is játszottunk:
hozta a botját, és fel kellett neki dobnom, hogy a levegőben
elkapja. Arra gondoltam közben, hogy igen, az ilyen pillanatokért
érdemes élni – volt valami nagyon örömteli abban, ahogy
egymással elvoltunk a buszomra várva.
Nagyon szeretem a kutyákat,
ugyanakkor a macskákkal is jóban vagyok. Számomra a kettő nem
zárja ki egymást. Ti hogy vagytok vele? Kutyásak vagytok inkább,
vagy macskásak? Van háziállatotok? Írjatok nekem erről!
A vágy viszonyulásai: a szfirák
A mai első témám a
királykék szín. Erről rögtön egy drágakő jut eszembe, a
zafír. A zafír pedig pont ugyanarról a tőről képződik, mint a
héber szefira szó. A szfirák, vagy szefirák kabbalista
szimbólumok, melyek erősen intuitív módon értelmezhetőek,
viszont most röviden megkísérlem érthetővé tenni őket mindenki
számára. Ha nem érdekel az efféle misztikus szakzsargon, akkor nem
érdemes tovább olvasnod – ez most kicsit elvontabb cikk lesz,
mint ami egyébként tőlem megszokott.
Rengeteg dologgal alakítunk
ki életünkben kapcsolatot – a pénzzel, a párkapcsolatunkban,
családunkkal, idegenekkel, politikával, vallással, vagy akár
magával Istennel is (már ha hiszünk benne), a szfirák az ilyen
kapcsolatok szimbólumai, mindegyikük egyfajta viszonyulásformát
mutat.
Eredetileg az Istennel való
kapcsolat leírására szolgáltak, azonban ez a tizes minta az élet
minden területén visszaköszön. A kabbalista életfa egymás
közötti hierarchiájában ábrázolja a szfirákat, melyben az
önszeretet van az egyik végpontban (malhut), és az Isten
(felsőbbrendű én) felé érzett önzetlen, kegyelmes és adakozó
szeretet a másik végpont az életfa tetején (keter). A többi
nyolc pedig variációk a témára, melyben játékosan eljutunk az
egyik végpontból a másikba.
A kabbalista munka végül
is a malhut korrekciójáról szól, azaz az önszeretet
elmélyítéséről, és adakozóvá tételéről. Önmagunkkal
tisztázzuk a viszonyunkat, és eltakarítunk minden szégyenérzetet,
lelkiismeret-furdalást, játszmát és rosszindulatot. Végül
harmonikus kapcsolatban vagyunk önmagunkkal és minden mással is,
amit a cikk elején felsoroltam.
Természetesen ezt az
öntisztító folyamatot végig lehet vinni úgy, hogy a kabbala,
mint módszer szóba sem jön, csupán az élet tanít meg minket
mindenre. Ez egy fokkal nehezebb út, mert sokszor erős pofonokat
kapunk, amikor a pókhálós területekre tévedünk. Mindenesetre
mindenképpen megéri időt szánni arra, hogy lelkünket ilyen módon
ápoljuk. Én csak bátorítani tudok rá mindenkit, hogy szabaduljon
meg a rosszindulattól (ami sokszor nem nyilvánvalóan van jelen) –
végül is minden ebbe az irányba mutat.
Ti mit gondoltok erről?
Fontos ápolni a lelkünket? Milyen a helyes viszonyulás az
életünket érintő területekhez? Írjatok nekem arról, hogy mi
jutott eszetekbe a cikkemről!
A héber szövegű karkötőről
Mai harmadik témám a
karkötő, amit viselek. Érdekes tárgy ez, még karácsonykor
rendeltem Ebayen, de csak január elején jutott el hozzám. Ez
valóban megosztó tárgy, mert héber szöveg van rajta, és
napjainkban már egy Dávid-csillag miatt is megvernek egyeseket az
utcán. Az anyaga rozsdamentes acél, de végül is sárga színű –
az avatatlan szem számára még aranynak is tűnhet.
Az írás úgy szól
rajta: „Halld, Izrael: az Örökkévaló a mi Istenünk, az
Örökkévaló az egyetlen.” Persze héberül, rövidített
változatban – ez a Smá Jiszraél néven lehet ismert többek
számára.
A dolog pikantériája,
hogy nem vagyok zsidó – ugyanakkor a kabbala tanulás miatt a
zsidó kultúra közvetlen közelébe kerültem, és a karkötő maga
is kabbalista értékkel bír a szememben.
Valójában kerülöm a
kabbala témájának boncolgatását is, mert egyrészt túl
szimbolikus szinte minden, amiben a kabbalista módszer ad valamit,
másrészt igazán nem akarom ráerőltetni senkire azt, hogy én
miben hiszek vagy miben nem. Nem várok visszaigazolást, hogy
megveregessék a vállam, hogy: „Igen-igen, Tomi. A kabbala az az
igazán tuti dolog, ami csak és kizárólag az egyedüli helyes
módja a valóságban történő lavírozgatásnak.” Hát nem. Nem
gondolom, hogy csak egy igaz módszer létezik, és azt se gondolom,
hogy minden módszer végül elvezet a kívánt eredményre – mert
legyünk bármennyire is buzgóak, a saját szándékunk előrevetíti,
hogy milyen állapotokat tapasztalunk.
Másrészt olyan
vállveregetésre sem vágyom, hogy: „Igen-igen, Tomi. Te már
aztán elértél valamit, magas spirituális szinten vagy.”
Szerintem, ha éhezném a visszaigazolást, pont arról árulkodna,
hogy semmit sem értem el – és ezzel nem akarom azt sugallni, hogy
bármit is elértem volna – mert hogy a spirituális fejlődés nem
a kirakatnak szól. A spirituális munka, való igaz,
személyiségfejlődéssel jár együtt… de már nem éhezem a szép
szavakat a személyiséggel kapcsolatban sem. Mindenkinek szíve
joga, hogy engem minek lát – és lásson akár pozitív
színezetben, vagy lásson egy gyarló senkinek, mindegyik
szempontból igaza lesz és elfogadom a döntését annak ami.
Szóval írtam pár sort a
karkötőmről. Van. Szeretem is hordani. De valójában elég, ha
számomra van jelentősége. Nem várom azt, hogy a külsőségeimről
megítéljenek (bár meg fognak) – nem pózerkedem. És egyúttal
nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, hogy ki mit hord –
amíg valaki békében van azzal, amit visel, addig nincsen semmi
gond. (A gond akkor kezdődik, ha ráerőltetik az emberre a
külsőséget, és az alapján ítélkeznek.) Szumma szummárum, az
ítélkezés káros dolog és óva intek mindenkit tőle... Na eleget
beszéltem!
Ti mennyire hisztek a
külsőségekben? Fontosak a külsőségek? Mennyire érvényesek a
következtetések, amelyeket külsőségekből vonunk le? Írjatok
nekem ezekről!
Különleges, akár az orchidea
Mai második témám az
orchidea. Szép és különleges növény. Az illatáról nem vagyok
meggyőződve, hogy olyan átható és erős volna, mert amilyen
orchideát szagoltam eddig... hát azoknak semmi illata nem volt.
(Sajnos nincs jó orrom, hamar telítődik mindenféle illattal és
szaggal, aztán pedig teljesen érzéketlen.)
Valamilyen módon az
orchidea pont olyan, mint amilyen üzenetet közvetíteni akarok –
legyen szép, és legyen különleges. Legyen olyan, ami nem terem
minden magyar erdőben, hanem könnyen megkülönböztethető minden
olyasmitől, ami hazánkban szokványos. Erről az jut eszembe, hogy
pont abban szeretnék különleges és szokatlan lenni, hogy nem
nyaldosom a sebeimet, és igyekszem pozitív üzenetet közvetíteni.
(Igaz, hogy a bejegyzés az apukámmal való kapcsolatról talán nem
volt éppen pozitív, de annak is megvan a maga tanulsága és
értéke).
Lekorlátozom magam
például olyan divattémákról, mint a politika. (Bár való igaz,
hogy nem hagytam szó nélkül a menekültkérdést, és a
szabadságról alkotott nézeteim is végül politikai kérdésekre
lyukadtak ki.) A jövőben mégis minimalizálni akarom, hogy
belefolyjak ilyesmibe.
Valójában nem akarok
megosztó személy lenni (sem a saját politikai nézeteim
boncolgatásával, sem pedig a másokról alkotott véleményemmel).
Bizonyos vagyok benne, hogy minden politikai elképzelés mélyén
valós értékek nyugszanak – szóval nem török pálcát senki
felett – mindenki úgy gondolkozik, ahogyan akar, és ez a
sokszínűség inkább kívánatos, mint elítélendő. (Meg aztán,
a nézetek változhatnak is, ahogyan új dolgokat ismerünk meg.)
Inkább arra bátorítanék mindenkit, hogy ne vonuljon a tömeggel
csak azért, mert másoknak ez jó, hanem legyenek önállóak,
legyen véleményük a dolgokról, és indokoljanak meg minden
kérdést magukban, hogy töretlenül ki tudjanak állni azok mellett
a dolgok mellett, amiben hisznek.
Valójában mindenki olyan
kicsit, mint egy orchidea. A maga módján szép, és a maga módján
különleges. Sokakban ez nyilvánvalóbb, sokakban inkább ráutaló,
de valójában hiszek benne, hogy mindenki hordoz valamilyen értéket
magában – és képes rá, hogy kibontakoztassa ezeket, ha elég
elszánt és elég kitartó. Ti mennyire érzitek magatokat
különlegesnek? Miben vagytok különlegesek? Szépnek érzitek
magatokat? Írjatok nekem erről a kommentekben!
A kispárnától a vidámságig
Kaptam némi segítséget
az íráshoz Gabi személyében, aki mint egy jó hajcsár, hajt hogy
írjak minden nap. Ehhez meg is adja a témákat, melyekbe bár vajmi
kevés beleszólásom van, szabadon választhatnék három téma
közül. A mai napom témái: a kispárnám, az orchidea, vagy a
héber szöveges karkötő, amit hordok. Ezekből kellene valamilyen
értelmes esszét kikerekítenem, és – mivel nem szeretek a
semmiről beszélni – valamilyen tartalmat is át kell adnom velük
kapcsolatban. Ezúttal nem szeretnék választani a három téma
közül, így egy írnék is egymást követően mindháromról, még
ha ez elég lehetetlen triónak is hangzik.
Nos, lehet meglepően
hangzik, de nincs kispárnám – két nagypárnával alszom. Komoly
téma ez, mert az alvás rendkívül jó lehetőséget ad számomra,
hogy elmeneküljek az ébrenlét kihívásai elől, és menedéket
kérjek az édes semmittevésben. Olykor meditálok is fekve, bár az
esetek túlnyomó többségében bealszom a végén. Az álmaim
pedig... hát eléggé változatosak, olykor pedig elég meredekek is
tudnak lenni. Sokszor egyértelműek a szimbólumok, sokszor
egyáltalán nem. Tegnap például teljesen olyan álmom volt, hogy
közben azt hittem, meghaltam, mivel egy ladikon utaztam különböző
korok különböző életei között, amit egykoron (szerintem)
leéltem.
De itt van még ez az
élet, és ebből szeretném a legtöbbet kihozni, ugyanakkor tudom,
hogy a lelki békém megőrzése érdekében sokat kell pihennem, és
igazán jogos volna ehhez segítségül valami kispárnaféleség –
mondjuk bohócmintás, hogy néha végre álmodjak valami vicces
dologról is, ne csak mindig a komoly valóság komoly kérdéseivel
kapcsolatban. Úgy általában üdvözölném az életemben, ha a
mindennapokban vidámabb lennék, talán tudatos munkával sikerül
is hatnom magamra – csak hát ez nem olyan egyszerű. Ehhez
leginkább vidám emberekkel kellene körbevennem magam, és sajnos
nehezen találok vidám embereket a közvetlen környezetemben.
Marad áthidaló
megoldásnak, hogy gyakrabban hallgatok kabarét YouTubeon, talán
még angolul is fogok, ha találok (eddig még nem kerestem). És
felvetem a kérdést: Ti milyen témában álmodtok? Milyen
hangulatban ébredtek? Mi az önfejlesztő célotok? Akartok
vidámabbak lenni? Kíváncsi volnék Rátok, és nagyon hálás
volnék, ha hozzászólnátok, és beszélnétek velem... legyen ez
az írás-projekt kétirányú – nem szeretnék a prédikátor
szerepében feltűnni, aki megmondja a tutit és közben nem hagy
senkit érvényesülni. Érvényesüljetek!
2016. március 15., kedd
Gondolatok a szabadságról
Elérkezett március
idusa, nem kell bemutatnom az ünnepet, ami miatt ma munkaszüneti
nap van. A szabadság eszméje évszázadokkal ezelőtt is képes
volt mozgósítani az embereket. Ma vajon szabadok vagyunk?
Kétségtelenül szabadabbak, de még van hová fejlődnünk...
Mi is a szabadság?
Lehetőség, hogy próbálkozzunk. Lehetőség, hogy megvalósítsuk
önmagunkat. Lehetőség, hogy vállaljuk önmagunkat olyannak,
amilyenek vagyunk. A szabadság: kegyelem.
Hogyan lehetne valaki
szabad egyfelől úgy, hogy közben az ítéleteket osztja? Ő ilyen,
ő meg olyan. Vannak jó példák éppúgy, mint rossz példák arra,
hogy valaki milyen életet választ. Aki ítélkezik, azonban mindig
pontosan ugyanezt a magatartást követeli ki saját maga felé is.
Tehát nem lehet szabad.
Szabadság az is, ha már
nem foglalkoztat minket mások véleménye. Csak egyszerűen azok
vagyunk, akik kellően hitelesek hozzá, hogy ne függjenek mások
gondolataitól. A materialista hozzáállás csapdája pont ez: vajon
mások mit fognak gondolni? Hányszor hallottam én is otthon, hogy
mennyire fontos, ki mit gondol. És akkor elkezdünk titkolózni a
problémáinkról, és dicsekszünk az eredményeinkkel... majd
várjuk a vállveregetést, hogy igen, na ez valami. Ez már tényleg
siker.
Siker az, ha merünk
beszélni a problémáinkról, és vállaljuk őket. A szabadság
pont abban jön el, hogy nincs rejtegetnivalónk. Tehát a probléma
nem gyenge pont, nem görcs többé, hanem megoldandó kihívás.
Persze különbözőek
vagyunk – vannak közöttünk olyanok, akik büszkék a
nemzetiségükre, vannak olyanok, akik ennek nem tulajdonítanak
különösebb jelentőséget. Én szeretem azt, aki vagyok:
magyarságommal együtt. Különleges nyelvet beszélek és egy
különleges nép fia vagyok, bármennyire is megosztott a magyar
társadalom, különlegességünket nem lehet elvitatni.
A szabadság az egység
kegyelme is: amikor megpillantjuk a küzdő embert a másikban, és
nem ítéljük el csupán azért, mert ő máshogyan gondolkodik, más
értékeket vall, és alapvetően más mint amilyen mi vagyunk. Nincs
két egyforma ember – mindannyian egyedi élettel rendelkezünk,
egyedi körülményekkel, és egyedi feladattal. A béke ott jön el,
amikor az lesz az érték, hogy a különbözőségünk ellenére
nyitunk – tiszteletben tartjuk a másikat és elfogadjuk olyannak
amilyen.
A politika pedig tükör.
Tükre annak, hogy a társadalmunk milyen – milyen az egyes emberek
felfogása, hozzáállása, véleménye. Mennyire megvilágosodott és
szabad a kisember. Pont annyira keres magának olyan vezetőket,
amennyire a belső igénye megköveteli. Az ember alapvetően okos
lény, saját okosságát akarja igazolni azzal, hogy kívül is
azokat az embereket támogatja, amilyen ő maga is.
Figyeljünk
befelé, keressük meg, ki is vagyunk valójában. Ki van az én
mögött – nyugalmasan, türelmesen, gondoskodóan. Azt fogjuk
látni, hogy aki legbelül vagyunk – szabad mindentől. Szabad még
attól is, hogy szavak keretei közé zárjuk, leírjuk valamilyennek
vagy tulajdonságokat aggasszunk rá. Legbelül mind nagyon hasonlóak
vagyunk. Hasonlóak annyira, hogy ebben hidakra találjunk egymás
között, és átérezzük a mottót, amit az Európai Unió
választott magának: „egység a sokféleségben.”
2016. február 22., hétfő
A titkok titka
Van valami misztikus és
vonzó abban, ha valami vagy valaki titokzatos. Talán az
elérhetetlenség érzése, talán a leírhatatlanság ködössége,
talán többértelműség humora lehet az, amelyek miatt vonzó
számunkra a titok.
Púdermentesen, avagy miért nem szeretem a porhintést
Nem szeretek pusztán azért
írni a blogomra, hogy csak írjak valamit. Mindig kell valami téma,
ami megérint, inspirál, vagy továbbadásra egyáltalán érdemes.
Úgy gondolom a mai világban rengeteg információ ér minket,
melynek egy része nem használható semmire. Egyszerűen untató és
pazarló olyan cikkeket írni, amik nem szólnak semmiről.
2016. február 21., vasárnap
A pénz árnyékában
Régi jól bevált
ellenlábasomról szeretnék írni: a pénzről. Amiből ha sok van,
se elég, ha kevés van, az sem elég, de egyébként mindig elég.
Eléggé vegyes érzéseim vannak a pénzzel kapcsolatban. Szeretem,
ha van, ugyanakkor hajlamos vagyok mumusként kezelni. Ennek járok
most a végére: miért is tartózkodom a pénztől, és mi a
fennakadásom eredője.
Elképzeléseim az oktatás jövőjéről
Múlt szombaton
szolidaritást vállaltam a közoktatásban dolgozókkal, és fent
voltam a tüntetésen az Országháznál. Óhatatlan, hogy egy ilyen
inspiratív esemény elindítja a gondolataimat az oktatás jövőjével
kapcsolatban.
2016. február 20., szombat
Éljenek a szuperhősök!
Pókembernek egy pókcsípés
kellett, hogy szuperhős legyen, Batmannek milliárdos vagyon és a
családtagjai elvesztése. Valahogy nekem is megvan az életemben az
a fájó pont, amin felemelkedve túl tudtam tenni magam, hogy azzá
váljak aki ma vagyok: és bizonyos értelemben szuperhőssé váljak.
Szárnyakat növesztve
Ritkán
írok, de most nagyon inspirálva érzem magam, hogy átadjam az
érzéseimet, benyomásaimat.
Éjjel furcsa álmom volt, álmomban a hátamat tetoválták egy sötét kamrában. Érdekes érzés volt, aztán már röpdöstem ide-oda. Lehet, hogy valójában a szárnyam nőtt ki? Képzeletbeli helyekről képzeletbeli helyekre utaztam. Ez, a mi valóságunk is egy ilyen képzeletbeli hely, csak valahogy jobban fókuszálni tudjuk a tetteinket, mint egy álombéli kalandnál.
Éjjel furcsa álmom volt, álmomban a hátamat tetoválták egy sötét kamrában. Érdekes érzés volt, aztán már röpdöstem ide-oda. Lehet, hogy valójában a szárnyam nőtt ki? Képzeletbeli helyekről képzeletbeli helyekre utaztam. Ez, a mi valóságunk is egy ilyen képzeletbeli hely, csak valahogy jobban fókuszálni tudjuk a tetteinket, mint egy álombéli kalandnál.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)