A franciaországi eseményekre reagálva

Szomorú vagyok a párizsi események miatt. Szomorú, hogy emlékeztet rá, hogy sokan vannak még a világon, akik nem fogják fel egyéniségük teremtő erejét és felelősségét. Amikor terrorcselekményeket követnek el, valahogy nekem úgy tűnik hogy ezek az emberek nem gondolnak a következményekre. Vagy lehet, hogy éppen gondolnak és éppen ezzel provokálnak. Ezzel bosszút álltak vajon? Kiken? Ártatlan embereken és családjaikon?

Egyenlőséget vontak – szenvedjen a nyugat. Ahogyan mi is egyenlőséget vonunk, lakoljanak meg érte az arabok. Bizonyos emberek sérelmei és tettei nemzetek sorsa felett hoznak ítéletet.

Nem gondolom magam arabellenesnek, én alapvetően gyűlölet-ellenesnek tartom magam.

De úgy érzem, nagyon nehéz most a világnak nem gyűlölni senkit.

Ferenc pápa harmadik világháborúról beszél. Tényleg ennyire érett a kollektív emberiség? Ennyire, hogy szüksége van egy harmadik világégésre? Einstein mondta, hogy nem tudom mivel fogják vívni a harmadik világháborút, de a negyediket botokkal és kövekkel. Tényleg itt tartunk?

Ez mélységesen elszomorít.

Részvétem mindannak aki a gyűlölet miatt veszítette el valamelyik ismerősét, hozzátartozóját, ez is egy emlékeztető: felelősek vagyunk a tetteinkért. Tovább megyek, az érzelmeinkért is felelősek vagyunk – azok éppen annyira formálják a személyes/közös valóságunkat. Tegyünk érte, hogy a kegyelem, az elfogadás és a szeretet világát éljük – legyünk személyes példák erre.

A világ egy tükörképe annak, ami az egyénben játszódik – minden külső folyamat a bennem rejlő kis folyamat tükröződése – és így: minden terror is bennem van. A mikrokozmosz tükröződése a makrokozmosz. Amint fent, úgy lent – amint kint, úgy bent. Tehát végső soron – ez a kaotikus világhelyzet is az én hibám. Sajnálom. Igyekszem jobb lenni ennél.

A nem létező napló margójára

Ingerek örvénylő körében

Nevetve meglelt identitás,

Ó, mit lelek az éjidőben:

Mit küld az Égi irányítás?

Új "fontos" posztot most mivel,

Figyelmem a csendről elvonom?

Vagy egy kis manó álomba ver:

A virrasztók közül távozom?

Egyre megy ez talán most kérem,

Nem kell már az újat keresnem,

Majd eldől, maradok-e ébren.

Vár a szívem, hogy elmerengjen:

A szeretetkérést felveszem,

És imába bújok kedvesen -

Hogy alva vagy éberen teszem,

Ez úgy hiszem, mindegy teljesen...

 

A szálkáról és a gerendáról...

Tükörvilágban élünk... amit kint észreveszünk, az bennünk van. Ami kint kellemes, az bennünk kellemes. A minap írtam egy rajongói levelet Brendan James-nek. Méltattam a munkáját. Tulajdonképpen az tetszik a zenéjében, amit bennem rezegtet meg. Önmagamat kedvelem a munkáin keresztül.

Ha a menekült-ügyre gondolok, érzékenyen érint a sok düh, harag és gyűlölet, ami a téma kapcsán másokban felmerül. Egyesek a menekülteket gyűlölik, mások a politikusokat, a harmadik a németeket... és így tovább. A téma persze nem fekete-fehér.

Furcsa, de érthető, hogy micsoda indulatokat kavar ez egyesekben. Csak emlékeztetni szeretnék mindenkit – tükörvilágban élünk: ami most felszínre kerül és nagyon nem tetszik nekünk - bármelyik alanyában a történetnek – az valójában a saját defektes tulajdonságainkkal való szembesülés.

Nem félek a bevándorlóktól. Nem igaz, hogy minden muszlim ember agresszíven akarja terjeszteni a vallását, ahogyan nem fanatikus minden keresztény, vagy minden buddhista sem. Szerintem higgyen mindenki abban, amiben akar, és hagyjuk már egymást békén!

Úgyis egy ideje arra panaszkodnak, hogy nincs elég kétkezi munkás a munkaerő-piacon... hát ez egy módja annak, hogy legyen. Igazából nyugodt vagyok akkor is, ha beengedik a menekülteket Németországba, és akkor is ha hazaküldik őket, akkor is ha itt maradnak - de nálunk nyilván nem akar maradni senki. Pedig hála Égnek, sok segítséget kaptak itt is, főleg kedves civilektől, akik szolgálatot teljesítettek.

Csak emlékeztetni akarok mindenkit, hogy Steve Jobs édesapja is szír bevándorló volt, igaz nem Németországban élt, hanem az Egyesült Államokban.

Tanulságos történet ez mindenképpen, már annak aki tanulni szeretne és önmagán dolgozni. Annak, aki el meri engedni a sérelmeket, és teret hagy engedni a kegyelemnek. Kegyelemnek mindenki felé: Orbán felé, Merkel felé, és az egyszerű Abdul felé, aki csupán egy kényelmes életben reménykedik.

Ilyenkor tulajdonképpen saját magunkkal vagyunk kegyelmesek a másik emberen keresztül, hiszen pont a saját tulajdonságaink tükre az, amin fennakadtunk – mert ez a szálka és a gerenda tipikus esete.

A titkos üzenetek

A ma éjjeli álmomat osztom meg most veletek. :)

Abban az időben játszódik a történet, amikor még mint a hegyi tündék, kint éltünk az erdőben, és minden tevékenységünk a természethez kötött bennünket. Mert ugye volt ilyen időszak az életemben, ezt mindenki tudja. :D

Az erdei iskolában éppen irodalomórát hallgattunk, és hát tavasz volt. Az órát Nagy Tamás tartotta, és teljesen be volt zsongva, ugyanis egy titkos üzenetet kapott, benne egy szép és pajzán tavaszi verssel. Az üzenet nem volt aláírva, csak annyi, hogy egy titkos rajongótól érkezett. De Tamás napokig használhatatlan volt a tanításra, mert azon merengett, vajon ki írta...

Ahogy teltek a napok,valahogy Tamás, én és Katona Laura a közösség régi malmába érkeztünk, majd Laura átadott Tamásnak egy levelet, melyben az állt, hogy ez a titkos rajongó mennyire becsüli őt, és nem tud-e véletlenül egy ügyes valakit, aki kitakarítaná ezt a malmot.Több se kellett Tamásnak, azonnal nekilátott rendbe tenni a helyet, még két tököt is odatett az ajtaja mellé dekorációnak. Laura megjegyezte nekem, hogy ő írta a levelet, aztán majd ha Tamás végzett, megdicsérhetem őt, de igazán ráfért a malomra, hogy valaki végre rendet tegyen benne.

Majd a közösséget elkezdték ellepni a titkos üzenetek. A művészmestert egy rajongója méltatta, majd rákérdezett, hogy miért nem tud rendet tartani a festékei között. Aztán napokkal később kiderült,hogy az üzenetet a felesége írta. Én pedig csak mosolyogtam, hogy minden férfi milyen könnyen manipulálható volt, egy-két jól betalált titkos üzenettel... :)

Az istenképünk megváltoztatásának trükkje

Nem mindenki rendelkezik konkrét istenképpel, de úgy gondolom, végső soron igyekszünk úgy viselkedni, olyan igazságrendszer szerint működni, amit az Istenünkről feltételezünk.

Ezért, ha arra gondolunk, hogy ő egy kaporszakállú öregember, aki szereti a felhők széléről ücsörögve rosszindulatúan szívatni a teremtményeit,magunk is hajlamosak leszünk megengedni magunknak, hogy rosszindulattal döntsünk bizonyos helyzetekben. Mert az számunkra a norma. Amit Istenről feltételezünk, az a normális nekünk. Ha Isten megveti például a melegeket, mi is megvetjük azokat. Ha azt hisszük, hogy a világunkban mindent a véletlenek döntenek el, hajlamosak leszünk mi is néha így, néha úgy dönteni, minden következetesség nélkül.

Az egész valóságunk, a világról alkotott képünk azt fogja tükrözni, hogy mi milyen emberek is vagyunk valójában. Amint fent, úgy lent – mondta az ősi hermetikus bölcs, ami kint az bent. A valóságunk egy tükör,ami folyamatosan üzeni nekünk, hogy milyen emberek is vagyunk. És ez a valóságunk határozza meg, hogy éppen poklok poklát éljük meg a Földön, vagy a Mennyek Mennyét. Tehát, hogy pokolban élünk vagy mennyben, annak egyenes következménye, hogy mi milyen emberek vagyunk és ezt megláthatjuk abban, amit a valóságban működő törvényszerűségek, vagy a feltételezett Isten magatartásán figyelünk meg.

A trükk a következő:Próbáljuk meg azt feltételezni a világról, hogy tökéletesen igazságos és tökéletesen jó. Az Istenünk legyen a legnagyobb jóság, és igazság. Nehéz elképzelni? Bizonyosan vannak olyan helyzetek, amikor úgy látjuk, hogy ez egyszerűen nem igaz. Elgondolkozunk rajta, érveket sorolunk – akkor mire fel a sok szenvedés? A sok igazságtalanság, a bűn?

Nos, ha azt akarjuk, hogy a trükk működjön, nem szabad teret adnunk az elménknek a magyarázatra. Csak egyszerűen fogadjuk el az értelmünk felett,hogy Ő jó és jót cselekszik. Plusz azt, hogy Nincs más Rajta kívül, azaz ami látszólag ellentmond az Ő irányításának, na azt is ő irányítja. Ha ebben képesek vagyunk feltétel nélkül hinni, akkor magunk is törekedni fogunk rá, hogy mi is jók és igazságosak legyünk. A jóság a kegyelemben tükröződik leginkább. Amikor meglátjuk a másik emberben a saját törésünket,és mégsem ítéljük el őt. Felmentjük, és megkegyelmezünk.

Aztán eljön a nap, amikor az Istenünkről feltételezett jóságot tényleg felfedezzünk a saját szűkebb-tágabb környezetünkben, és megtörténik a csoda:a legmagasabb, legtisztább mennyországban fogunk élni, úgy hogy közben nem haltunk meg, itt éljük hétköznapjainkat a Földön,és mégis ünnep lesz minden nap, mert a saját jóságunkat tükrözi a világunk jósága.

Jelen. Most. Itt.

Hogyan írjam le a teljességet? Itt már a szavak nem működnek úgy, mint egykoron. Nincs az a kényszeres ingerem, hogy beszéljek, és megosszam ami bennem van.

Mégis megosztom. Nyugalmat érzek. Biztonságot. És azt, hogy nem kell aggódnom a jövőm miatt, vagy nem kell rágódnom a múlton. Nem kell gondolkodnom sem. Nem kell gondban lennem, hogy gondolkodjak. Nincs probléma, megoldandó kihívás, vagy vágy. Nem vágyom semmire, még az Istennel való egységre sem. Azt csendben akarom, hogy az Istennek legyen jó, de ennyi.

Nincs kikürtölés, nincsenek nagy igazságok. Nincs tartalom. Nincs tanulság. Nincs semmi. Ez amolyan zenféle állapot, amikor minden úgy jó, ahogy van. Teszem a dolgom és nincs fennakadás.

Pihenek. Zenét hallgatok Spotifyon, és átadom magamat az édes semmittevésnek.

Azaz mégis csinálok valamit. Írok. Végre írok.

Túl sok mondandóm volna, és mégsincs mondandóm. Ez annyira paradox érzés. Megértem mélységet és magasságot, alfát és ómegát. Kőszívet és hússzívet. Tudom milyen az, ha a szívem nem tud szeretni. És tudom milyen az, amikor tud.

Az elme torzít, illuzórikus szemüvegben löki elém a záporozó információt. Amiből szelektál, és csak a fontos marad. Ami nekem fontos. Szubjektív szűrő. De mi is fontos nekem?

Sokminden fontos lenne, és semmi sem fontos. Fontos volna, hogy az emberek szeressék egymást, de ez az, amit senkire sem lehet ráerőltetni. Rám sem. Talán itt az ideje, hogy ne akarjak megváltoztatni senkit, és abban a kegyelemben viseltessek feléjük, hogy aki szeret, szeret, aki nem nem. Így is jó, és úgy is. Aki nem tud szeretni, úgyis csak magát emészti, és gyűlöl mindenkit, aki mégis tud. Engem is gyűlöl. Hadd gyűlöljön. Ma szabad szombat van. Mindenki azt csinál, amit akar. Engem már semmi sem érdekel. És mégis minden nagyon érdekel.

Ez a létezésem paradoxona. Egy kivétel lettem, egy időhurok... a folyamatos jelenben.

Jelen vagyok. Tényleg itt. A pillanatban. Most.

Annyi emlékem van pedig... jók... kevésbé jók... rosszak. Sebek és hegek. De nem akarom feltépni őket. Szeretetben gyógyulok. Az őrületemből a realitásba. Most.

Jelen.

Most.

Itt.

Hát ez van srácok.