Tépázott világunk sajduló sebei,
Gyáva pénzbehajtók éhes vérebei,
Száműzött értelmünk légüres hiánya,
Vicces szenvedésünk szánalmas bája.
Felejtett erkölcsök merev kínarcai,
Buborék ügyeknek szélmalomharcai.
Foghíjas családok, szenilis nemzedék,
Elárvult gyermeknek hiányzó menedék.
Szertenézek, s látom már élesen,
Én vagyok a tömeg, és bután szétesem.
Mert látok bár, mégis vak vagyok,
Konokul kitartok, mohón mindent akarok.
Összevonz engem a dezintegráció,
Kóros entrópia, mafla egy ráció!
Kérdezném sután: a szeretet hol lapul?
Közösségeinknek mit veszünk alapul?
Elemi erőből kívánok szerencsét,
Zord vasszíveinknek olvasztó kemencét.
Táruljon fel nekünk az egység varázsa,
Közös levesünknek forraló parázsa.
Legyen itt köztünk egy mágneses erő,
Panaszos szintünkről messze felemelő,
Dobbanjon együtt egy közös szervezet,
Népeink nemzete fogjon egymással kezet.
Ember embernek ne legyen farkasa,
Legyen az nagyváros, falu vagy tanya,
Kis család, ember, szerv vagy sejt, atom,
Vésse mélyen eszébe utolsó mondatom:
Szerezni, kapni, elvenni csupán,
Azok akarnak, kik nem tudják bután,
Hogy másokért élni az egyetlen öröm,
És együtt célba érni lesz majd boldogság a köbön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése