Mégis megosztom. Nyugalmat
érzek. Biztonságot. És azt, hogy nem kell aggódnom a jövőm
miatt, vagy nem kell rágódnom a múlton. Nem kell gondolkodnom sem.
Nem kell gondban lennem, hogy gondolkodjak. Nincs probléma,
megoldandó kihívás, vagy vágy. Nem vágyom semmire, még az
Istennel való egységre sem. Azt csendben akarom, hogy az Istennek
legyen jó, de ennyi.
Nincs kikürtölés,
nincsenek nagy igazságok. Nincs tartalom. Nincs tanulság. Nincs
semmi. Ez amolyan zenféle állapot, amikor minden úgy jó, ahogy
van. Teszem a dolgom és nincs fennakadás.
Pihenek. Zenét hallgatok
Spotifyon, és átadom magamat az édes semmittevésnek.
Azaz mégis csinálok
valamit. Írok. Végre írok.
Túl sok mondandóm volna,
és mégsincs mondandóm. Ez annyira paradox érzés. Megértem
mélységet és magasságot, alfát és ómegát. Kőszívet és
hússzívet. Tudom milyen az, ha a szívem nem tud szeretni. És
tudom milyen az, amikor tud.
Az elme torzít, illuzórikus
szemüvegben löki elém a záporozó információt. Amiből
szelektál, és csak a fontos marad. Ami nekem fontos. Szubjektív
szűrő. De mi is fontos nekem?
Sokminden fontos lenne, és
semmi sem fontos. Fontos volna, hogy az emberek szeressék egymást,
de ez az, amit senkire sem lehet ráerőltetni. Rám sem. Talán itt
az ideje, hogy ne akarjak megváltoztatni senkit, és abban a
kegyelemben viseltessek feléjük, hogy aki szeret, szeret, aki nem
nem. Így is jó, és úgy is. Aki nem tud szeretni, úgyis csak
magát emészti, és gyűlöl mindenkit, aki mégis tud. Engem is
gyűlöl. Hadd gyűlöljön. Ma szabad szombat van. Mindenki azt
csinál, amit akar. Engem már semmi sem érdekel. És mégis minden
nagyon érdekel.
Ez a létezésem paradoxona.
Egy kivétel lettem, egy időhurok... a folyamatos jelenben.
Jelen vagyok. Tényleg itt.
A pillanatban. Most.
Annyi emlékem van pedig...
jók... kevésbé jók... rosszak. Sebek és hegek. De nem akarom
feltépni őket. Szeretetben gyógyulok. Az őrületemből a
realitásba. Most.
Jelen.
Most.
Itt.
Hát ez van srácok.
