Amikor a nyúl tojást tojik

Kértétek, hogy írjak a húsvétról is. Fontos időszak ez: elkezdődik a tavasz, csivitelnek a madarak, a nyulak egymásra másznak, mi pedig főtt sonkát eszünk tojással.

A húsvét az élet ünnepe. Bármennyire is meghalt az a Krisztus, azért csak feltámadt, szimbolizálva ezzel a holtából éledő természetet: a rügyező fákat, a kibúvó virágokat, és a többi kellemes vonását a tavaszi időszaknak.

Én leginkább a tavaszi illatokat szeretem... van néhány fa, amelynek ugyan a nevét nem tudom, de az illata nagyon megfog. Hazafelé hatalmas aranyeső bokrok felé jöttem tegnap, gondoltam rá, hogy letörök néhány ágat, és hazaviszem, de végül is úgy döntöttem, jó helyen van az ott, ahol van.

Jön a tavaszi záporok időszaka is, amit már nagyon várok. Minden évben kötelezően egyszer meg kell áznom, csak hogy érezzem, hogy élek. Ha már ázás, locsolkodni már nem szoktam, régen is csak tiszta vizet öntöttem a kölnisüvegből, hogy kíméletes legyek. Valahogy minden nőismerősöm szóvá tette, hogy nem bírja a szagokat húsvéthétfő estére már.

Gyerekkoromban lelkes Kinder-tojás gyűjtő voltam sokáig - több széria volt, amiből egy sem hiányzott már – aztán hirtelen egyik pillanatról a másikra kinőttem és nem érdekelt többé. Annak idején Fauszt Mártonnal még a diákújságunknak csináltam interjút (ő volt az a magyar, akinek az összes figura megvolt), és a gyűjteményemet is felvásárolta.

Azon gondolkozom, hogy mi, emberek is feléledünk-e tavasszal, mint a természet többi része. A szaporodásunkra például nem jellemző, hogy korlátozva lenne egy időszakra, de azért mintha a napsütés meghozná a jókedvet, ami télen takaréklángon pislákol. Mindenesetre én kinyílok minden tavasszal, és rájövök hogy fiatal vagyok belül (ellentétben azzal, hogy 19 évesen például marhára öregnek éreztem magam). Írjátok le nekem, Rátok milyen hatással van a tavasz!

Végül is ezt kívánom mindenkinek: a napsütés kapcsán jelenjen meg életünkben a fény az öröm és az egymás felé viselt gondoskodás formájában. Ha már csak egy kicsit is teljesül a kívánságom, akkor boldog tavaszom lesz.

A kreativitás ceruzája

Mai harmadik, befejező témám a ceruza. A ceruza kapcsán a kreativitás jut eszembe, ami eléggé kézenfekvő szókapcsolat. A végtelen lehetőségek szimbóluma a ceruza: bármit lehet vele írni, vagy rajzolni.

Sokáig a rajz sokkal meghatározóbb volt számomra, mint az írás. Le tudtam magam kötni, és elvoltam egyedül a mesefigurákkal, amit firkáltam. Volt, hogy mindenkit hegyes füllel rajzoltam le, akár egy tündért – és rajzpályázatokra is dolgoztam néha. Valahogy azonban rá kellett jönnöm, hogy a képek csak nagyon szűk tartományban engedik kifejezni a belső érzéseimet – a szöveg számomra több teret ad, többet megmutat mindabból, ami bennem rejlik.

Kérdezhetnénk: meg kell-e mutatni mindazt, ami bennem rejlik? Egy ideje úgy vagyok ezzel, hogy a megosztást hasznosnak tartom. Bár úgy tűnik, hogy az olvasóközönségnek írok, valójában az írásnak terápiás szerepet tulajdonítok, és sokkal inkább segít engem, hogy kiírom magamból a dolgokat, mintsem hogy azzal bármit is el akarnék érni az olvasóban. Persze jó, ha hatok – ha a gondolatok új gondolatokat szülnek, a szemléletünk szélesedik, ahogyan egyre több dolgot mélyebben ismerünk meg – de valójában ez mind másodlagos.

A rendszeres írás feltárja azokat a bugyrokat bennünk, amelyekről adott esetben szót sem ejtenénk, és valódi tükröt tarthatunk arcunk elé vele. (Nem mintha az egész világ nem egy hatalmas tükrözése volna a bennünk zajló folyamatoknak.) Éppen ezért csak ajánlani tudom, hogy (ha nem is feltétlenül publikusan) de írjuk ki magunkból mindazt, ami kikívánkozik.

Ti vezettek naplót? Leírjátok a gondolataitokat? Kreatív embernek tartjátok magatokat? Mitől kreatív valaki? Írjatok kommenteket, legyetek oly szívesek!

Egyik kopó, másik eb

A mai második témám a kopó. Ennek kapcsán a kutyákhoz fűződő viszonyomról írnék röviden.

Életem első kutya-élménye megrázó volt. Egy fogvicsorgó korcs kutya (aki Csuli névre hallgatott) majdnem megharapott hatéves koromban. Nagypapámék kutyája volt ő, aki meglehetősen félrenevelődött, és ellenséges volt mindenkivel, aki csak a közelébe merészkedett. Életét láncra verve élte le, és számomra mintája annak, hogy hogyan ne bánjunk egy kutyával.

Picur apró kutyus volt, vörös kendő volt a nyaka köré fogva, és rendkívül okos jószág volt. Róla is csak homályos emlékeim vannak, de már kellemes benyomások fűződnek hozzá. Mindenki nagyon megsiratta, amikor elpusztult. (Egy betolakodó ütötte agyon a mamámék kertjében, szegénynek esélye sem volt.)

Betyár viszont, úgy éreztem, az én kutyám volt – bár a nagyszüleim kertjében élte az életét. Fiatalabb korában rengeteget játszottunk. Ő volt az az eb, aki képes volt leutánozni a macskákat abban, hogy ők hogyan másznak át a kerítésen. Öregkorában már kevésbé volt izgága, mint fiatalon, de volt olyan rendes, hogy megvárta, míg utoljára még látjuk egymást. Bár beteg volt nagyon, kitartóan várta, hogy megérkezzünk Somogyba nagymamámékhoz, és úgy akart elpusztulni, hogy mellette vagyok.

Rövid helyzetjelentés: édesanyám valami arcüreggyulladásfélével van itthon a héten, így én mentem el az iskolába az ebédünkért. Ez azért vág témába, mert hazafelé (is) busszal jöttem, és a buszmegálló mögötti kertben él egy németjuhász-féle keverékeb, aki mindig játszani akar velem, akárhányszor találkozunk. Ma is játszottunk: hozta a botját, és fel kellett neki dobnom, hogy a levegőben elkapja. Arra gondoltam közben, hogy igen, az ilyen pillanatokért érdemes élni – volt valami nagyon örömteli abban, ahogy egymással elvoltunk a buszomra várva.

Nagyon szeretem a kutyákat, ugyanakkor a macskákkal is jóban vagyok. Számomra a kettő nem zárja ki egymást. Ti hogy vagytok vele? Kutyásak vagytok inkább, vagy macskásak? Van háziállatotok? Írjatok nekem erről!

A vágy viszonyulásai: a szfirák

A mai első témám a királykék szín. Erről rögtön egy drágakő jut eszembe, a zafír. A zafír pedig pont ugyanarról a tőről képződik, mint a héber szefira szó. A szfirák, vagy szefirák kabbalista szimbólumok, melyek erősen intuitív módon értelmezhetőek, viszont most röviden megkísérlem érthetővé tenni őket mindenki számára. Ha nem érdekel az efféle misztikus szakzsargon, akkor nem érdemes tovább olvasnod – ez most kicsit elvontabb cikk lesz, mint ami egyébként tőlem megszokott.

Rengeteg dologgal alakítunk ki életünkben kapcsolatot – a pénzzel, a párkapcsolatunkban, családunkkal, idegenekkel, politikával, vallással, vagy akár magával Istennel is (már ha hiszünk benne), a szfirák az ilyen kapcsolatok szimbólumai, mindegyikük egyfajta viszonyulásformát mutat.

Eredetileg az Istennel való kapcsolat leírására szolgáltak, azonban ez a tizes minta az élet minden területén visszaköszön. A kabbalista életfa egymás közötti hierarchiájában ábrázolja a szfirákat, melyben az önszeretet van az egyik végpontban (malhut), és az Isten (felsőbbrendű én) felé érzett önzetlen, kegyelmes és adakozó szeretet a másik végpont az életfa tetején (keter). A többi nyolc pedig variációk a témára, melyben játékosan eljutunk az egyik végpontból a másikba.

A kabbalista munka végül is a malhut korrekciójáról szól, azaz az önszeretet elmélyítéséről, és adakozóvá tételéről. Önmagunkkal tisztázzuk a viszonyunkat, és eltakarítunk minden szégyenérzetet, lelkiismeret-furdalást, játszmát és rosszindulatot. Végül harmonikus kapcsolatban vagyunk önmagunkkal és minden mással is, amit a cikk elején felsoroltam.

Természetesen ezt az öntisztító folyamatot végig lehet vinni úgy, hogy a kabbala, mint módszer szóba sem jön, csupán az élet tanít meg minket mindenre. Ez egy fokkal nehezebb út, mert sokszor erős pofonokat kapunk, amikor a pókhálós területekre tévedünk. Mindenesetre mindenképpen megéri időt szánni arra, hogy lelkünket ilyen módon ápoljuk. Én csak bátorítani tudok rá mindenkit, hogy szabaduljon meg a rosszindulattól (ami sokszor nem nyilvánvalóan van jelen) – végül is minden ebbe az irányba mutat.

Ti mit gondoltok erről? Fontos ápolni a lelkünket? Milyen a helyes viszonyulás az életünket érintő területekhez? Írjatok nekem arról, hogy mi jutott eszetekbe a cikkemről!

A héber szövegű karkötőről

Mai harmadik témám a karkötő, amit viselek. Érdekes tárgy ez, még karácsonykor rendeltem Ebayen, de csak január elején jutott el hozzám. Ez valóban megosztó tárgy, mert héber szöveg van rajta, és napjainkban már egy Dávid-csillag miatt is megvernek egyeseket az utcán. Az anyaga rozsdamentes acél, de végül is sárga színű – az avatatlan szem számára még aranynak is tűnhet.

Az írás úgy szól rajta: „Halld, Izrael: az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló az egyetlen.” Persze héberül, rövidített változatban – ez a Smá Jiszraél néven lehet ismert többek számára.

A dolog pikantériája, hogy nem vagyok zsidó – ugyanakkor a kabbala tanulás miatt a zsidó kultúra közvetlen közelébe kerültem, és a karkötő maga is kabbalista értékkel bír a szememben.

Valójában kerülöm a kabbala témájának boncolgatását is, mert egyrészt túl szimbolikus szinte minden, amiben a kabbalista módszer ad valamit, másrészt igazán nem akarom ráerőltetni senkire azt, hogy én miben hiszek vagy miben nem. Nem várok visszaigazolást, hogy megveregessék a vállam, hogy: „Igen-igen, Tomi. A kabbala az az igazán tuti dolog, ami csak és kizárólag az egyedüli helyes módja a valóságban történő lavírozgatásnak.” Hát nem. Nem gondolom, hogy csak egy igaz módszer létezik, és azt se gondolom, hogy minden módszer végül elvezet a kívánt eredményre – mert legyünk bármennyire is buzgóak, a saját szándékunk előrevetíti, hogy milyen állapotokat tapasztalunk.

Másrészt olyan vállveregetésre sem vágyom, hogy: „Igen-igen, Tomi. Te már aztán elértél valamit, magas spirituális szinten vagy.” Szerintem, ha éhezném a visszaigazolást, pont arról árulkodna, hogy semmit sem értem el – és ezzel nem akarom azt sugallni, hogy bármit is elértem volna – mert hogy a spirituális fejlődés nem a kirakatnak szól. A spirituális munka, való igaz, személyiségfejlődéssel jár együtt… de már nem éhezem a szép szavakat a személyiséggel kapcsolatban sem. Mindenkinek szíve joga, hogy engem minek lát – és lásson akár pozitív színezetben, vagy lásson egy gyarló senkinek, mindegyik szempontból igaza lesz és elfogadom a döntését annak ami.

Szóval írtam pár sort a karkötőmről. Van. Szeretem is hordani. De valójában elég, ha számomra van jelentősége. Nem várom azt, hogy a külsőségeimről megítéljenek (bár meg fognak) – nem pózerkedem. És egyúttal nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, hogy ki mit hord – amíg valaki békében van azzal, amit visel, addig nincsen semmi gond. (A gond akkor kezdődik, ha ráerőltetik az emberre a külsőséget, és az alapján ítélkeznek.) Szumma szummárum, az ítélkezés káros dolog és óva intek mindenkit tőle... Na eleget beszéltem!

Ti mennyire hisztek a külsőségekben? Fontosak a külsőségek? Mennyire érvényesek a következtetések, amelyeket külsőségekből vonunk le? Írjatok nekem ezekről!

Különleges, akár az orchidea

Mai második témám az orchidea. Szép és különleges növény. Az illatáról nem vagyok meggyőződve, hogy olyan átható és erős volna, mert amilyen orchideát szagoltam eddig... hát azoknak semmi illata nem volt. (Sajnos nincs jó orrom, hamar telítődik mindenféle illattal és szaggal, aztán pedig teljesen érzéketlen.)

Valamilyen módon az orchidea pont olyan, mint amilyen üzenetet közvetíteni akarok – legyen szép, és legyen különleges. Legyen olyan, ami nem terem minden magyar erdőben, hanem könnyen megkülönböztethető minden olyasmitől, ami hazánkban szokványos. Erről az jut eszembe, hogy pont abban szeretnék különleges és szokatlan lenni, hogy nem nyaldosom a sebeimet, és igyekszem pozitív üzenetet közvetíteni. (Igaz, hogy a bejegyzés az apukámmal való kapcsolatról talán nem volt éppen pozitív, de annak is megvan a maga tanulsága és értéke).

Lekorlátozom magam például olyan divattémákról, mint a politika. (Bár való igaz, hogy nem hagytam szó nélkül a menekültkérdést, és a szabadságról alkotott nézeteim is végül politikai kérdésekre lyukadtak ki.) A jövőben mégis minimalizálni akarom, hogy belefolyjak ilyesmibe.

Valójában nem akarok megosztó személy lenni (sem a saját politikai nézeteim boncolgatásával, sem pedig a másokról alkotott véleményemmel). Bizonyos vagyok benne, hogy minden politikai elképzelés mélyén valós értékek nyugszanak – szóval nem török pálcát senki felett – mindenki úgy gondolkozik, ahogyan akar, és ez a sokszínűség inkább kívánatos, mint elítélendő. (Meg aztán, a nézetek változhatnak is, ahogyan új dolgokat ismerünk meg.) Inkább arra bátorítanék mindenkit, hogy ne vonuljon a tömeggel csak azért, mert másoknak ez jó, hanem legyenek önállóak, legyen véleményük a dolgokról, és indokoljanak meg minden kérdést magukban, hogy töretlenül ki tudjanak állni azok mellett a dolgok mellett, amiben hisznek.

Valójában mindenki olyan kicsit, mint egy orchidea. A maga módján szép, és a maga módján különleges. Sokakban ez nyilvánvalóbb, sokakban inkább ráutaló, de valójában hiszek benne, hogy mindenki hordoz valamilyen értéket magában – és képes rá, hogy kibontakoztassa ezeket, ha elég elszánt és elég kitartó. Ti mennyire érzitek magatokat különlegesnek? Miben vagytok különlegesek? Szépnek érzitek magatokat? Írjatok nekem erről a kommentekben!

A kispárnától a vidámságig

Kaptam némi segítséget az íráshoz Gabi személyében, aki mint egy jó hajcsár, hajt hogy írjak minden nap. Ehhez meg is adja a témákat, melyekbe bár vajmi kevés beleszólásom van, szabadon választhatnék három téma közül. A mai napom témái: a kispárnám, az orchidea, vagy a héber szöveges karkötő, amit hordok. Ezekből kellene valamilyen értelmes esszét kikerekítenem, és – mivel nem szeretek a semmiről beszélni – valamilyen tartalmat is át kell adnom velük kapcsolatban. Ezúttal nem szeretnék választani a három téma közül, így egy írnék is egymást követően mindháromról, még ha ez elég lehetetlen triónak is hangzik.

Nos, lehet meglepően hangzik, de nincs kispárnám – két nagypárnával alszom. Komoly téma ez, mert az alvás rendkívül jó lehetőséget ad számomra, hogy elmeneküljek az ébrenlét kihívásai elől, és menedéket kérjek az édes semmittevésben. Olykor meditálok is fekve, bár az esetek túlnyomó többségében bealszom a végén. Az álmaim pedig... hát eléggé változatosak, olykor pedig elég meredekek is tudnak lenni. Sokszor egyértelműek a szimbólumok, sokszor egyáltalán nem. Tegnap például teljesen olyan álmom volt, hogy közben azt hittem, meghaltam, mivel egy ladikon utaztam különböző korok különböző életei között, amit egykoron (szerintem) leéltem.

De itt van még ez az élet, és ebből szeretném a legtöbbet kihozni, ugyanakkor tudom, hogy a lelki békém megőrzése érdekében sokat kell pihennem, és igazán jogos volna ehhez segítségül valami kispárnaféleség – mondjuk bohócmintás, hogy néha végre álmodjak valami vicces dologról is, ne csak mindig a komoly valóság komoly kérdéseivel kapcsolatban. Úgy általában üdvözölném az életemben, ha a mindennapokban vidámabb lennék, talán tudatos munkával sikerül is hatnom magamra – csak hát ez nem olyan egyszerű. Ehhez leginkább vidám emberekkel kellene körbevennem magam, és sajnos nehezen találok vidám embereket a közvetlen környezetemben.

Marad áthidaló megoldásnak, hogy gyakrabban hallgatok kabarét YouTubeon, talán még angolul is fogok, ha találok (eddig még nem kerestem). És felvetem a kérdést: Ti milyen témában álmodtok? Milyen hangulatban ébredtek? Mi az önfejlesztő célotok? Akartok vidámabbak lenni? Kíváncsi volnék Rátok, és nagyon hálás volnék, ha hozzászólnátok, és beszélnétek velem... legyen ez az írás-projekt kétirányú – nem szeretnék a prédikátor szerepében feltűnni, aki megmondja a tutit és közben nem hagy senkit érvényesülni. Érvényesüljetek!

Gondolatok a szabadságról

Elérkezett március idusa, nem kell bemutatnom az ünnepet, ami miatt ma munkaszüneti nap van. A szabadság eszméje évszázadokkal ezelőtt is képes volt mozgósítani az embereket. Ma vajon szabadok vagyunk? Kétségtelenül szabadabbak, de még van hová fejlődnünk...

Mi is a szabadság? Lehetőség, hogy próbálkozzunk. Lehetőség, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Lehetőség, hogy vállaljuk önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. A szabadság: kegyelem.

Hogyan lehetne valaki szabad egyfelől úgy, hogy közben az ítéleteket osztja? Ő ilyen, ő meg olyan. Vannak jó példák éppúgy, mint rossz példák arra, hogy valaki milyen életet választ. Aki ítélkezik, azonban mindig pontosan ugyanezt a magatartást követeli ki saját maga felé is. Tehát nem lehet szabad.

Szabadság az is, ha már nem foglalkoztat minket mások véleménye. Csak egyszerűen azok vagyunk, akik kellően hitelesek hozzá, hogy ne függjenek mások gondolataitól. A materialista hozzáállás csapdája pont ez: vajon mások mit fognak gondolni? Hányszor hallottam én is otthon, hogy mennyire fontos, ki mit gondol. És akkor elkezdünk titkolózni a problémáinkról, és dicsekszünk az eredményeinkkel... majd várjuk a vállveregetést, hogy igen, na ez valami. Ez már tényleg siker.

Siker az, ha merünk beszélni a problémáinkról, és vállaljuk őket. A szabadság pont abban jön el, hogy nincs rejtegetnivalónk. Tehát a probléma nem gyenge pont, nem görcs többé, hanem megoldandó kihívás.

Persze különbözőek vagyunk – vannak közöttünk olyanok, akik büszkék a nemzetiségükre, vannak olyanok, akik ennek nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Én szeretem azt, aki vagyok: magyarságommal együtt. Különleges nyelvet beszélek és egy különleges nép fia vagyok, bármennyire is megosztott a magyar társadalom, különlegességünket nem lehet elvitatni.

A szabadság az egység kegyelme is: amikor megpillantjuk a küzdő embert a másikban, és nem ítéljük el csupán azért, mert ő máshogyan gondolkodik, más értékeket vall, és alapvetően más mint amilyen mi vagyunk. Nincs két egyforma ember – mindannyian egyedi élettel rendelkezünk, egyedi körülményekkel, és egyedi feladattal. A béke ott jön el, amikor az lesz az érték, hogy a különbözőségünk ellenére nyitunk – tiszteletben tartjuk a másikat és elfogadjuk olyannak amilyen.

A politika pedig tükör. Tükre annak, hogy a társadalmunk milyen – milyen az egyes emberek felfogása, hozzáállása, véleménye. Mennyire megvilágosodott és szabad a kisember. Pont annyira keres magának olyan vezetőket, amennyire a belső igénye megköveteli. Az ember alapvetően okos lény, saját okosságát akarja igazolni azzal, hogy kívül is azokat az embereket támogatja, amilyen ő maga is.

Figyeljünk befelé, keressük meg, ki is vagyunk valójában. Ki van az én mögött – nyugalmasan, türelmesen, gondoskodóan. Azt fogjuk látni, hogy aki legbelül vagyunk – szabad mindentől. Szabad még attól is, hogy szavak keretei közé zárjuk, leírjuk valamilyennek vagy tulajdonságokat aggasszunk rá. Legbelül mind nagyon hasonlóak vagyunk. Hasonlóak annyira, hogy ebben hidakra találjunk egymás között, és átérezzük a mottót, amit az Európai Unió választott magának: „egység a sokféleségben.”