A mennyek kulcstartója

Hadd meséljek kicsit a kulcstartómról...
Öt részből áll, mindegyiknek megvan a maga története.

Az első: az ártatlanság bálványa.
Hátulgombolós koromban tíznapos kiránduláson voltunk Katalóniában. Többek közt eljutottam egy szent helyre, a Barcelonához közel elterülő Montserrat hegységbe. Kanyargós utakon vezetett fel az út egy ősi szent helyhez, ahol már a római korban is Venus szentély volt. Itt található egy régi bálvány, egy fekete Madonna szobor, melyet szigorúan csak megtekinteni volt szabad, megérinteni nem. Csakhogy én lázadtam. És amikor sorban álltunk a szobor megtekintéséhez, a kisujjamat óvatosan hozzáérintettem a relikviához. Szerettem volna a "szentséget" megérinteni. Az eset után a kinti bazárban megvettem életem első kulcstartóját, egy acélból készült körfeliratot, mely nemes egyszerűen ennyit mond: Montserrat, és örökké arra emlékeztet, hogy egyszer régen meg akartam érinteni a "szentséget", így helyet akartam adni a szeretetnek az életemben.

A második: az igaz szerelem bálványa.
Egy-két évvel a katalán eset után Olaszországba látogattam, azon belül is Veronába. Akkortájt voltam túl életem legnagyobb szerelmi csalódásán, hullámzó nagy drámai megélések, és fájdalmas kiábrándulás után. Elég az hozzá, hogy abban a házban is jártam, ami a legendák szerint Júlia háza volt. Van rajta egy kis balkon, amelynél annak idején az erkélyjelenet játszódott. A ház belterén pedig egy bronz Júlia-szobor áll. A legenda úgy szól, hogy aki megfogja a Júlia-szobor jobb mellét, arra ráköszön a jószerencse. Persze teljesen el volt kopva... én azért a balt is megtapogattam, biztos ami biztos. És a házban vettem egy fém kulcstartót, amin az erkélyjelenet látható.
Ez a kulcstartó emlékeztet rá, hogy minden szerelem túlélhető, és a kiábrándító "nagy szerelem" azért nem működött, mert önzően közelítettem meg a kérdést. Az igazi szeretetkapcsolatokban pedig az önzésnek nincs helye.

A harmadik: Párizs büszkesége.
Belga Erasmus tanulmányutam alatt, a kinti csapat kijutott Párizsba. Nekem sajnos addigra kiapadtak a forrásaim, így nem engedhettem meg magamnak, hogy velük tartsak. Móni, akivel nagyon jó barátságban voltam - és vagyok azóta is - meglepett egy kulcstartóval, ami az Eiffel-tornyot ábrázolja. Akkortájt volt egy adományozó akció a kinti iskolában, ahol beteg gyerekeknek gyűjtöttek adományokat, és aki adakozott, annak adtak egy kívánságteljesítő Mackót. Én adakoztam valamennyit, és a mackót Móni kapta tőlem. Így engem az Eiffel-torony, őt a Mackó emlékezteti arra, hogy fiú és lány között is létezhet igazi barátság.

A negyedik: szuperséges Szupermen.
Az elmúlt időszakban döbbentem rá, hogy valójában mi is a halhatatlanság titka.
Nagypapám halálakor tudatosult, hogy ő már régóta vágyott a halálra. Bizony...! Aki nem szereti az életét, és reménykedik egy "boldogabb túlvilágban" bevonzza magának az elmúlást. Nem véletlen, hogy nem találják az öregedés génjét az okos tudósok... Az öregedés annak a következménye, ha valaki ilyen-vagy olyan indokból elkezd reménykedni abban, hogy a halála után jobb lesz neki, unja az élete (egója) nehézségeit, és várja a halált. Nyilván, aki gyűlölködésben éli le az életét, az egy fokkal jobban vágyik rá, hiszen nem tette értékessé az életét azzal, hogy megtanult szeretni. Azt kapjuk, amire vágyunk. Ha szeretetre vágyunk, és az élet becsülésére, akkor lehetséges örökké élni - mert van miért. A Superman-jele erre a tényre emlékeztet - hogy rajtam múlik, hogy milyenné teszem a saját életem minőségét. Nyilván, minél értékesebb vagyok mások számára, annál jobban értékelem önmagam is, és a saját életemet. 

Az ötödik: az életfa.
Az ima az, amire a szívünk vágyik. Amire vágyik, azt kérjük Istentől/a sorstól/a felső erőtől. A megkopott litániáknak majdhogynem semmi jelentősége ima-szempontból - mondhat a száj bármit, ha a szöveg nem tükrözi a vágyakat. Szerintem - előbb-utóbb csakis a vágy teljesül. És pontosan az, amire vágyunk. Lehet persze másoknak kérni, és igazából annak van a legnagyobb súlya, ha arra vágyunk, hogy másnak legyen jobb. Amikor a másiknak jót kérünk: ez a szeretet. Amikor a másiknak rosszat kérünk: az a gyűlölet. Önmagunk szempontjából egyetlen imának van a legnagyobb súlya: ha azt kérjük őszintén, vágyakozva, hogy legyünk képtelenek mások gyűlöletére. Az utolsó kulcstartóm - az életfa - erre az imára emlékeztet. Arra, hogy ha úgy érzem, hogy elgyengülök, akkor merjem és akarjam kérni, hogy legyek képtelen a gyűlöletre. Mert a gyűlölet az, ami megmérgezi az életet, és a gyűlölet hűlt helyén forrósodik a szeretet. És én, ez utóbbit szeretném az életembe vonzani.

Így lett teljes a kulcstartóm. Öt történet emlékeztet rá, hogy a Mennyország lehetősége igazából köztünk van, és a megvalósulása csak azon múlik, hogy milyen minőségben éljük az emberi kapcsolatainkat. A rosszul működő, gyűlöletkapcsolatok között a poklok poklát éljük - de ha alárendelődünk másoknak, és a másik embert emeljük a szándékunkkal, akkor a Mennyországot valósítjuk meg. Azt kívánom mindenkinek, aki elolvasta a történeteimet, hogy élje meg a Mennyországot itt a Földön és lehetőleg most, nem pedig a halála után.