Mai harmadik témám a
karkötő, amit viselek. Érdekes tárgy ez, még karácsonykor
rendeltem Ebayen, de csak január elején jutott el hozzám. Ez
valóban megosztó tárgy, mert héber szöveg van rajta, és
napjainkban már egy Dávid-csillag miatt is megvernek egyeseket az
utcán. Az anyaga rozsdamentes acél, de végül is sárga színű –
az avatatlan szem számára még aranynak is tűnhet.
Az írás úgy szól
rajta: „Halld, Izrael: az Örökkévaló a mi Istenünk, az
Örökkévaló az egyetlen.” Persze héberül, rövidített
változatban – ez a Smá Jiszraél néven lehet ismert többek
számára.
A dolog pikantériája,
hogy nem vagyok zsidó – ugyanakkor a kabbala tanulás miatt a
zsidó kultúra közvetlen közelébe kerültem, és a karkötő maga
is kabbalista értékkel bír a szememben.
Valójában kerülöm a
kabbala témájának boncolgatását is, mert egyrészt túl
szimbolikus szinte minden, amiben a kabbalista módszer ad valamit,
másrészt igazán nem akarom ráerőltetni senkire azt, hogy én
miben hiszek vagy miben nem. Nem várok visszaigazolást, hogy
megveregessék a vállam, hogy: „Igen-igen, Tomi. A kabbala az az
igazán tuti dolog, ami csak és kizárólag az egyedüli helyes
módja a valóságban történő lavírozgatásnak.” Hát nem. Nem
gondolom, hogy csak egy igaz módszer létezik, és azt se gondolom,
hogy minden módszer végül elvezet a kívánt eredményre – mert
legyünk bármennyire is buzgóak, a saját szándékunk előrevetíti,
hogy milyen állapotokat tapasztalunk.
Másrészt olyan
vállveregetésre sem vágyom, hogy: „Igen-igen, Tomi. Te már
aztán elértél valamit, magas spirituális szinten vagy.”
Szerintem, ha éhezném a visszaigazolást, pont arról árulkodna,
hogy semmit sem értem el – és ezzel nem akarom azt sugallni, hogy
bármit is elértem volna – mert hogy a spirituális fejlődés nem
a kirakatnak szól. A spirituális munka, való igaz,
személyiségfejlődéssel jár együtt… de már nem éhezem a szép
szavakat a személyiséggel kapcsolatban sem. Mindenkinek szíve
joga, hogy engem minek lát – és lásson akár pozitív
színezetben, vagy lásson egy gyarló senkinek, mindegyik
szempontból igaza lesz és elfogadom a döntését annak ami.
Szóval írtam pár sort a
karkötőmről. Van. Szeretem is hordani. De valójában elég, ha
számomra van jelentősége. Nem várom azt, hogy a külsőségeimről
megítéljenek (bár meg fognak) – nem pózerkedem. És egyúttal
nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, hogy ki mit hord –
amíg valaki békében van azzal, amit visel, addig nincsen semmi
gond. (A gond akkor kezdődik, ha ráerőltetik az emberre a
külsőséget, és az alapján ítélkeznek.) Szumma szummárum, az
ítélkezés káros dolog és óva intek mindenkit tőle... Na eleget
beszéltem!
Ti mennyire hisztek a
külsőségekben? Fontosak a külsőségek? Mennyire érvényesek a
következtetések, amelyeket külsőségekből vonunk le? Írjatok
nekem ezekről!
Az első benyomást szinte mindig a külsőségek alapján szerezzük/ adjuk, tehát nagyon fontosak. Hogy mennyire érvényesek ezek? A megfigyelő csak a saját tapasztalatai, gondolatai, értékrendje, érzelmei, azaz saját valósága burkában tudja megítélni a másik személyt, úgyhogy érvényes, amíg rá nem cáfolsz.
VálaszTörlésLehet h majd érdemes lenne az ősi magyar hitvilággal is megismerkedned, ami az élet szeretetének és megbecsülésének kifejezése. Vadas voltam. *
Szia Vadas, köszi nagyon, hogy hozzászóltál! :)
TörlésIgazad van abban, hogy a külsőség nagyon fontos az első benyomásnál. Ami a magyarságot illeti, bármi érdekes lehet számomra, ami az élet megbecsüléséről és szeretetéről szól - és lehet, hogy valóban érdemes volna a gyökereimhez visszatérnem.
Viszont, ha teljesen őszinte szemmel vizsgálom magamat, azt kell látnom, hogy egyelőre nem érzek erős késztetést rá, hogy komolyan vizsgáljam az ősi magyar hitvilágot. Valójában a jelen jobban érdekel, mint a múlt.
A kabbala sem kulturális (vallási) vonatkozásában érdekelt, hanem "csak" önfejlesztő módszerként kezeltem, kezelem. Így a karkötőm sem vallási vonatkozásában hordoz jelentést a számomra, hanem mindazon erőfeszítés szimbóluma amit az elmúlt hat évben tettem annak érdekében, hogy jó irányba változzam.