A mai második témám a
kopó. Ennek kapcsán a kutyákhoz fűződő viszonyomról írnék
röviden.
Életem első kutya-élménye
megrázó volt. Egy fogvicsorgó korcs kutya (aki Csuli névre
hallgatott) majdnem megharapott hatéves koromban. Nagypapámék
kutyája volt ő, aki meglehetősen félrenevelődött, és
ellenséges volt mindenkivel, aki csak a közelébe merészkedett.
Életét láncra verve élte le, és számomra mintája annak, hogy
hogyan ne bánjunk egy kutyával.
Picur apró kutyus volt,
vörös kendő volt a nyaka köré fogva, és rendkívül okos jószág
volt. Róla is csak homályos emlékeim vannak, de már kellemes
benyomások fűződnek hozzá. Mindenki nagyon megsiratta, amikor
elpusztult. (Egy betolakodó ütötte agyon a mamámék kertjében,
szegénynek esélye sem volt.)
Betyár viszont, úgy
éreztem, az én kutyám volt – bár a nagyszüleim kertjében élte
az életét. Fiatalabb korában rengeteget játszottunk. Ő volt az
az eb, aki képes volt leutánozni a macskákat abban, hogy ők
hogyan másznak át a kerítésen. Öregkorában már kevésbé volt
izgága, mint fiatalon, de volt olyan rendes, hogy megvárta, míg
utoljára még látjuk egymást. Bár beteg volt nagyon, kitartóan
várta, hogy megérkezzünk Somogyba nagymamámékhoz, és úgy akart
elpusztulni, hogy mellette vagyok.
Rövid helyzetjelentés:
édesanyám valami arcüreggyulladásfélével van itthon a héten,
így én mentem el az iskolába az ebédünkért. Ez azért vág
témába, mert hazafelé (is) busszal jöttem, és a buszmegálló
mögötti kertben él egy németjuhász-féle keverékeb, aki mindig
játszani akar velem, akárhányszor találkozunk. Ma is játszottunk:
hozta a botját, és fel kellett neki dobnom, hogy a levegőben
elkapja. Arra gondoltam közben, hogy igen, az ilyen pillanatokért
érdemes élni – volt valami nagyon örömteli abban, ahogy
egymással elvoltunk a buszomra várva.
Nagyon szeretem a kutyákat,
ugyanakkor a macskákkal is jóban vagyok. Számomra a kettő nem
zárja ki egymást. Ti hogy vagytok vele? Kutyásak vagytok inkább,
vagy macskásak? Van háziállatotok? Írjatok nekem erről!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése