A héber szövegű karkötőről

Mai harmadik témám a karkötő, amit viselek. Érdekes tárgy ez, még karácsonykor rendeltem Ebayen, de csak január elején jutott el hozzám. Ez valóban megosztó tárgy, mert héber szöveg van rajta, és napjainkban már egy Dávid-csillag miatt is megvernek egyeseket az utcán. Az anyaga rozsdamentes acél, de végül is sárga színű – az avatatlan szem számára még aranynak is tűnhet.

Az írás úgy szól rajta: „Halld, Izrael: az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló az egyetlen.” Persze héberül, rövidített változatban – ez a Smá Jiszraél néven lehet ismert többek számára.

A dolog pikantériája, hogy nem vagyok zsidó – ugyanakkor a kabbala tanulás miatt a zsidó kultúra közvetlen közelébe kerültem, és a karkötő maga is kabbalista értékkel bír a szememben.

Valójában kerülöm a kabbala témájának boncolgatását is, mert egyrészt túl szimbolikus szinte minden, amiben a kabbalista módszer ad valamit, másrészt igazán nem akarom ráerőltetni senkire azt, hogy én miben hiszek vagy miben nem. Nem várok visszaigazolást, hogy megveregessék a vállam, hogy: „Igen-igen, Tomi. A kabbala az az igazán tuti dolog, ami csak és kizárólag az egyedüli helyes módja a valóságban történő lavírozgatásnak.” Hát nem. Nem gondolom, hogy csak egy igaz módszer létezik, és azt se gondolom, hogy minden módszer végül elvezet a kívánt eredményre – mert legyünk bármennyire is buzgóak, a saját szándékunk előrevetíti, hogy milyen állapotokat tapasztalunk.

Másrészt olyan vállveregetésre sem vágyom, hogy: „Igen-igen, Tomi. Te már aztán elértél valamit, magas spirituális szinten vagy.” Szerintem, ha éhezném a visszaigazolást, pont arról árulkodna, hogy semmit sem értem el – és ezzel nem akarom azt sugallni, hogy bármit is elértem volna – mert hogy a spirituális fejlődés nem a kirakatnak szól. A spirituális munka, való igaz, személyiségfejlődéssel jár együtt… de már nem éhezem a szép szavakat a személyiséggel kapcsolatban sem. Mindenkinek szíve joga, hogy engem minek lát – és lásson akár pozitív színezetben, vagy lásson egy gyarló senkinek, mindegyik szempontból igaza lesz és elfogadom a döntését annak ami.

Szóval írtam pár sort a karkötőmről. Van. Szeretem is hordani. De valójában elég, ha számomra van jelentősége. Nem várom azt, hogy a külsőségeimről megítéljenek (bár meg fognak) – nem pózerkedem. És egyúttal nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki, hogy ki mit hord – amíg valaki békében van azzal, amit visel, addig nincsen semmi gond. (A gond akkor kezdődik, ha ráerőltetik az emberre a külsőséget, és az alapján ítélkeznek.) Szumma szummárum, az ítélkezés káros dolog és óva intek mindenkit tőle... Na eleget beszéltem!

Ti mennyire hisztek a külsőségekben? Fontosak a külsőségek? Mennyire érvényesek a következtetések, amelyeket külsőségekből vonunk le? Írjatok nekem ezekről!