Az erőfeszítés szükségességéről

Nem egyezett a véleményünk Kyarával a spirituális erőfeszítés szükségességével kapcsolatban. Véleményformálása az alábbi linken olvasható.

Szerintem minden erőfeszítés valamilyen eredményt hoz maga után. Az elvégzett munka során alakulunk, kitartóak vagyunk, és vágyba helyezzük magunkat. Emiatt átalakul a vágyszerkezetünk és bevonzzuk magunknak munkánk következményeit.

A spirituális munka önmagunkra hat. Erőfeszítést teszünk, hogy ezen keresztül még nyitottabb szemléletűek, még elfogadóbbak, még intuitívabbak legyünk, és levetkőzzük ítéleteinket, hogy megkegyelmezzünk szűkebb-tágabb környezetünknek. Hogy elérjük, hogy életünk flow-ban legyen, ne pedig szenvedjünk minden egyes pillanat érzelmi nehézségeit érezvén. Hogy kimásszunk a börtöncellából, amibe a saját egónk kényszerít bennünket.

Persze, lehet a spirituális út kényszeres, és válhat börtönné ez is az olyan egyén számára, aki nem is igazán érti meg, miért kell neki ez az életmód… minden azon múlik, milyen szándékkal közelítjük meg a témát.

Ha fejlődni akarunk, és ennek érdekében hajlandóak vagyunk akár meditálni, vagy imádkozni, és változtatni saját szemléletünkön, akkor a spirituális út személyiségfejlesztő módszer lehet számunkra.

Ha menekülünk a hétköznap unalmából az izgalmas titkok világába és babonásak leszünk tőle, újabb és újabb önbecsapásba kényszerítve magunkat, vagy esetleg a saját egónkat etetjük azzal, hogy a többi ember mennyire alávaló hozzánk képest, az pedig szerintem kevésbé szolgálja személyiségünk fejlődését.

Olyan ez, mint a kabbala szerint a Tóra két útja: egyeseknek az élet italát jelenti, másoknak a halálét. Tágabb értelemben igaz ez a spirituális életmódra is: egyesek emelkednek tőle, mások pedig épp ellenkezőleg. Tényleg minden a saját szándékunkon múlik.

Nem gondolom, hogy túlságosan látványos eredménye volna, ha csak tapasztalnánk a vakvilágban, és a tapasztalásokat nem dolgoznánk fel. Nem végeznénk önismereti munkát, nem ismernénk fel, hogy amit a világban odakint észreveszünk, mind-mind saját részünk projekciói.

Tulajdonképpen az egész világ a Te projekciód. Pont olyan, mint amilyen Te is vagy. Csakhogy fáj szembenézni vele, hogy mennyi negatívnak tűnő dolog van a világban. Mennyi kihívás, amelyet meg kellene oldanunk. És hogy mindez bennem volna? Ijesztő még belegondolni is. “Áh, nem! Én én vagyok, a világ meg tőlem független” - szoktuk gondolni. Holott mindenki mindenkivel összefügg, és nem élünk hermetikus leválasztottságban.

Nem akarok mindenáron ellentmondani Kyarának, mert van igazság abban a megközelítésben is, amiről ő írt. Mindenesetre az önismeret, a valóság ismerete és az élet élésének művészete szerintem egy tanulási folyamat eredménye, és rendszeresen erőfeszítést kell tennünk, ha ezekben tényleg el akarunk mélyedni. (Lehet az is az erőfeszítés, hogy belevonódunk valamilyen tapasztalatba.)

Az én álláspontom az, hogy bizonyos módszerekkel ezt a folyamatot gyorsítani lehet. Nem kötelező, persze mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné, én nem is szándékozom beleszólni senki módszerébe. Nem kötelező tudatos döntésekkel a saját utunkat egyengetni – lehet leírni hajtűkanyarokat és hurkokat – ahány ember, annyiféle ízlés van ilyen téren. Az se baj, ha valaki ódzkodik attól, hogy erőfeszítést tegyen. Ő is biztos el fog érni valahová.

Tulajdonképpen, mindenki csináljon azt, amit akar!